„Nem az utazáshoz kell a bátorság (…). Bátorság ahhoz kell, hogy elhagyd az otthonodat.”(S. Westerfeld)
Két otthon között….. furcsa, megmagyarázhatatlan érzés…. Amikor az otthont, ami eddig a puha fészket, a béke szigetét, a biztonságot jelentette számomra…. lassan elhagyom. Magam mögött hagyva megannyi nevetés és könny, számtalan baráti és családi találkozás színhelyét, az első, saját otthonban töltött éjszaka, karácsony érzését, az ismerős falakat, melyeken csukott szemmel is megtalálom a kopásokat, ahol már azelőtt érzem a szőnyeg süppedését, mielőtt azt lábam érintené, ahol az ajtón belépve semmi mással össze nem téveszthető illat ölel magához…… az otthonom illata.
„AHOL SZERETÜNK, OTT AZ OTTHONUNK – AZ OTTHON, MELYET LÁBUNK ELHAGYHAT, DE SZÍVÜNK SOHASEM.”
Bármerre is jártam, akár csak a szomszéd faluban is, mindig mosollyal kísért „haza értem” érzés öntött el, valahányszor megpillantottam az Orosháza táblát. Most meg… alig 2 hónapja, hogy szeretett fészkembe csak látogatóként térek vissza-vissza. Nem tudom leírni az érzést, ami erős satuként szorítja szívem, mikor átlépem a városhatárt. Otthon, de már más érzésekkel. Szomorú látvány a szekrényajtót kinyitva látni, az addig katonás rendbe állított cipők, megdézsmált sorait vagy a mindig rendezett pulóver halmok keszekusza állapotát. Minden hazalátogatásomkor, köszönésképp végigjárom a lakást, minden fotót figyelmesen megnézek, minden bútoron finoman végigcsúsztatom a kezem, mintha először látnám őket. Minden egyes cm2-ét ismerem a fészkemnek, mégis… mintha egy barát otthonában járnék…. ismerős minden, de…. nyugtalanul topogok, mehetnék lesz úrrá rajtam. Miért? Hiszen annyi mindent együtt „éltünk” meg, én és az otthonom… ezek a falak a legféltettebb titokként őrzik könnyeim okát…. ezek a falak óvón öleltek körbe, amikor minden összedőlni látszott körülöttem….ezek a falak tanúi voltak nagy családi nevetéseknek… közös életünk fal, az otthonomnak és nekem.
De az élet úgy döntött, megérdemlek egy esélyt egy új életre, egy új otthonra. 300 km-re a fészkemtől, egy új otthonnal barátkozom. Nem nehéz, mert egy társsal közösen kell ezt az utat végigjárnom. És nem könnyű, mert az érzések egy részével egyedül kell megbirkóznom. Két otthon között…. sokaknak ismerős az érzés. A bizonytalanságom ellenére is hiszem, hogy nagyon szerencsés vagyok, hiszen a sorstól kapott lehetőségeket…. egy társ… egy új élet… egy új otthon…. mi másnak nevezhetném.
S most, a fészkem ajtajában állva, mély levegőt véve, igyekszem minél több otthon illattal megtölteni a tüdőmet, hogy minél tovább érezzem azt…. hogy ne felejtem el, soha. Bármerre is lesz az új otthonom, az első otthon mindig itt lesz. Majd halkan becsukom magam mögött az ajtót.
„Ott vagy otthon, ahol hazavárnak. Ahol a csendnek értelme van, az illatnak íze, a szívnek néma aggodalma. Ott vagy otthon, ahol önmagadhoz térsz haza, ahol nincs elvárás, helyette szeretet van. Azért, mert vagy.” (T. Andrea)
(2021.01.02.)