„Nagyon kevés a tolerancia bármi iránt, és nagyon nehezen tudnak az emberek elfogadni bármit is, ami az ő elképzeléseiktől eltér.” (Náray Tamás)

Napok óta motoszkál bennem egy érzés. Hajnalban felébredve, még csak alig érzem a szívemben. Aztán van, hogy egész nap nincs velem ez a kis kófic érzés.  S  egyszer csak hirtelen rám törve, váratlanul előbukkan, lerohanja a szívem, és túszként tartja…. erősen, nem lazítva a szorításon.

Minden ezzel a reggeli fotóval kezdődött. Anno, Bence edzőmtől kapott „egyen” póló és a biztonsági övön látható embléma. Akkor vidám ötletnek tűnt a kép, melyet edzőmnek a következő szöveggel elküldtem: „…nagy márkák egy fotón”. A válaszából sugárzott az a fajta szeretet, amit a több éves, edzőtermi közös munka során, láthatatlanul építettünk fel.

Majd alig 20 perccel később vásárlás közben olíva olajért nyúltam és jött az újabb fotó… csak úgy, hívatlanul. Vagy mégsem? Lehet, hogy a tudatalattim kereste pont ezt az olívát, pont ezzel a címkével?

„TÜRELEM AZ, AMIKOR MEGENGEDJÜK VALAKINEK, HOGY NE LEGYEN TÖKÉLETES.”

Az villant be, hogy igen, én is így, az „öregemmel” átölelve egymást, ilyen ragyogó, boldog mosollyal az arcomon,  évtizedek múltán is ilyen huncut, cinkos, szeretettel teli nézéssel szeretném leélni mindazon éveket, melyeket megszavaztak számomra az égiek. És ezzel elindult a lavina. A könnyeim megállíthatatlanul özönlenek. Lassan már a katasztrófavédelmi egységet riasztják a szomszédok.

A világban egyre több az értékes, emberi energiát rabló, toleranciát, türelmet és megértést felfaló, negatív, félelmet keltő, bizonytalanságban tartó megnyilvánulás…. a médiák, de leginkább az emberi megnyilvánulások által. A világ tele van hihetetlen szépségekkel. Az élet maga a nagy csoda! S mi, emberek, igyekszünk mindezt tönkretenni vagy önző módon kihasználni, a természetnek semmit, vagy csak alig valamit adni, viszonzás vagy köszönetképpen. S lássuk be, hasonlóképpen viseltetünk embertársainkkal szemben is. Nem vagyok az általánosítások embere. De látom, hallom, saját bőrömön tapasztalom, hogy a rossz irányba vágtatunk. Egy ideje nehéz időszakot él meg a világ, de az emberek ezt is képesek még rosszabbá tenni. Más véleményen vagyunk? És akkor egymás torkát átharapva kell érvényt szerezni saját véleményünknek? Eltérő a mentalitásunk? És ha a másik lassabb tempót diktálva gondolkodik, dolgozik, él, semmit érőnek, semmire valónak kell tekinteni? Vagy ha energikusabb az átlagnál, akkor már kapkodó idegbeteg? Rossz nap. Mindenkinek jut belőle. És attól vajon jobb lesz az a nehéz nap, könnyebben átvészelhető, ha másokat földre küldünk, megbántunk, megalázunk, ha mi magunk is a „rossz nap” szintjére alacsonyodunk? Nem könnyű elfogadónak lenni, melyhez kell (szerintem), hogy minőségi időt szánjunk a másik megismerésére. Az meg külön kihívás, hogy megtaláljuk a nehéz helyzetekben is a jót, meglássuk annak az embernek is az értékes, jó tulajdonságát, megértsük viselkedésének miértjét, aki épp’ szembe került velünk. Én tanulom mindkettőt. Gyanítom, az utolsó szívdobbanásomig lesznek leckéim. Talán túl naiv vagyok… talán a hitem is naiv…. de teljes szívemből hiszek abban, hogy létezik a földi paradicsom…. az emberi szívekben.

„Lehet ,hogy szerettél volna, ha ismertél volna. Ha ismerted volna  a gondolataimat. Ha végigsétáltál volna az álmaimon és az emlékeimen…. igen, lehet, hogy szerettél volna. Ha csak rászántad volna az időt…”

(2021.03.27.)