„Ha eszembe jut, hogy valami jó fog történni, szinte magasba emel a várakozás jóleső öröme, de a következő pillanatban arra térek magamhoz, hogy óriási huppanással esem a földre. De… az a repülés – amíg tart – olyan mámorító… mintha egyenesen átszállnék a naplementén! Ezért az érzésért még a puffanás sem nagy ár.” (L.M. Montgomery)

Emlékszel az első találkozásunkra? Két éve, egy ragyogó augusztusi napon, amikor hosszú idő után beadtam a derekam és hajlandó voltam randizni veled. Nem volt bennem sem félsz, sem kétely, sem bizonytalanság. Csak határtalan jókedv, lazaság, kíváncsiság és egyetlen kérdés: mikor indulunk már végre. Valahogy olyan természetes, olyan könnyed és magától értetődő volt, hogy útjaink egyetlen pillanat alatt összefonódtak, s így haladunk tovább.

„A SZÁRNYAK REPÜLÉS KÖZBEN NŐNEK.”

Már az első alkalommal szerelmesed lettem. Minden egyes találkozásunk tökéletes volt.  Eget szántó, felhő szélét csiklandozó, széllel versenyző, tincseket kuszáló randevúk, mosolyogva, nevetve. Boldog voltam. Minden egyes találkozásunkra kislányokra jellemző, kipirult arccal érkeztem, türelmetlenül topogtam az indulásra várva, mint egy szabadságra született musztáng. S te minden egyes alkalommal megleptél valami különlegességgel, s ezzel a szívem egy darabját elraboltad, s magadnál tartod örökre. Kimondhatatlanul hálás vagyok. Mindenért, amit kaptam tőled. Barátokat. Élményeket. Erőt. És hálás vagyok, hogy megmutattad: képes vagyok bármire, ha akarom és teszek érte. Az első randevúnkon tudtam, hogy lesz folytatás. Bár nem tettem esküvést, mégis hű voltam és vagyok hozzád. De az élet pocsék lap osztó tud lenni. Emlékszem, 2 éve, télen, egy hatalmas esés a tükörré fagyott, jeges úton, egy izzó fájdalom a gerincemben. Pár hét és elfeledtem. Most itt tartok a kezemben egy leletet, s a fülemben visszhangzanak az orvos szavai: nem javasolt…. bénulás…egyetlen kemény landolás…tilos….Ön dönt. A sors kegyetlen fintora: nem a 4000 m magasság lett a vesztem, hanem egy munkába indulós nap első lépése az utcán, nem a lezúzott bokám a gát, hanem a gerincem sérülése. Engedtem már el szerelmet, s szakítottak velem is. De ez most egészen más. Már nem fogok felhőket kergetni, már nem fogom átélni a kiugrás semmihez sem hasonlítható örömét, már soha nem leszek olyan ragyogó, mint a földet érés után, nem lesznek anekdotáim egy-egy őrült, ugrásokkal tűzdelt hétvégéről, melyekkel a leendő unokáimat nevettetem meg. Megajándékoztál számos remek EJE családtaggal, bátornak és erősnek érezhettem magam, ha kis időre is, de boldoggá tettél. Köszönöm.

„Amikor van előtted egy olyan út, amiért érdemes változtatnod, azt gondolkodás nélkül tedd meg.”…. mert senki sem tudhatja, meddig lesz rá alkalma, lehetősége.

(2020.07.11.)