„Ne félj kiállni valami mellett, amiben hiszel, akkor sem, ha egyedül vagy.” (A. Biersack)
Édes virág- és hárs illat a levegőben. A nap sugarai szikrázóan ugrándoznak az órám fémrészein. A hirtelen támadt nyárias szellő éppen átrendezi frissen mosott, vörös tincseimet. Egy család közeledik. A szülők 30 alattiak lehetnek. Köztük egy igazi hajas baba lányka. Hosszú, dús, vörös hajjal, hatalmas zöld szemekkel. Fantasztikusan édes. Boldogan csacsog, kérdez, mesél, csodálkozik, énekel. Egy mini energiabomba. Ahogy nézem őket, betoppant egy emlékkép a saját gyermekkoromból. Még egyke voltam, úgy 4 éves. A nagyszüleimtől jöttünk haza. A vasúti átjáróban a szokásos forgatókönyv szerint, szüleim, aprócska karjaimnál fogva hintáztatva emeltek át a sínek felett, melyet én nevetéssel és „mégegyszer” kántálásával kísértem. Boldog idők voltak.
„AZ ÉLET OLYAN, MINT A FOTÓZÁS. SZÜKSÉGED VAN A NEGATÍVOKRA, HOGY FELTÖLTŐDJ.”
Egy ideje, az emlékeim sorban, egymás után, látogatást tesznek nálam. Hol egy ismerősnek vélt illat vagy arc, egy mondat foszlány, egy hirtelen támadt érzés ….. és már peregnek is életem filmjének kockái, a régmúltból. Ma, kora hajnalban elgondolkodtam. És nem értem. Miért is harácsol az ember? Úgysem viheti magával az utolsó útra. Miért is lopja meg egyik ember a másikat? Miért is csalja meg az ember azt, akinek hűséget esküdött? Miért háborúznak egymással országok, nemzetek? Miért nem fér meg egymás mellett, s él békében keresztény, muzulmán, pogány, zsidó ember? Miért is fordulnak az emberek egymás ellen politikai, vallási, etnikai, stb. nézetre, meggyőződésre, hitre hivatkozva? Miért is használja ki az ember embertársát? Miért jelenti fel, miért nem fizeti meg az elvégzett munkáját, miért nem tolerálja a másságát, miért tartja értékesebbnek az egyik bőrszínű embert, mint a másikat? Miért tartja magát az ember mindenhatónak, mindenek felett állóak, s pusztít, írt, tesz tönkre mindent maga körül? Természetet, régmúlt idők csodás épületeit… az életet. Tegnap a FB-n valaki feltett egy kérdést, miszerint ha „lenne egyetlen esélyed, hogy megváltoztasd a mostani életed, megváltoztatnád e”. Én igen. A megélt életem 1/3-nál, 18. évemnél. Boldog voltam, gondtalan, tele voltam világmegváló tervekkel, ifjonti lelkesedéssel, határtalan energiávalsemmi félelemmel. Biztonságban tudtam magam, szüleim védő szárnyai alatt. Nem kellett szembenéznem anyagi gondokkal, nem fájt a fejem munkanélküliség miatt, nem kellett aggódnom törlesztőrészlet, válóper, kórházi ellátás fizetése vagy bármi más miatt. Felnőttem. Megéltem ezt-azt. Változott az élet körülöttem, s változtam én is. Semmit sem bántam meg, amit megtettem, de sajnálok több dolgot, amit nem volt merszem megtenni. Újraterveznék? Ha az időben visszaléphetnék, megtenném. Számtalan kérdésben másként döntenék. Nem lennék nyuszi és sok, kihagyott kihívásnak nekiugranék, próbára téve korábbi énem. Jobban bíznék magamban, az erőmben, a képességeimben, a megérzéseimben. Hamarabb elsajátítanám a türelmet és toleranciát, de maradnék pont olyan határozott, őrült, humort imádó, mint mindig is. És fáradhatatlanul azon lennék minden egyes napon, a magam egyszerű, emberi módján, hogy a világ, mely az otthonom, az otthonunk, egy jobb, békésebb hely legyen, s a benne élők boldogabbak, elfogadóbbak. Tudom! Utópisztikus! Tisztában vagyok vele. De olykor megesik, hogy történnek, születnek csodák…. talán kezdetnek az is elég, ha hiszünk önmagunkban, s teszünk egy lépést, amivel jobb lesz világunk. És holnap egy újabb kis lépést, majd még egyet…..
„Az élet rövid, élj. A szeretet ritka, ragadd meg. A harag rossz, engedd el. A félelem szörnyű, nézz szembe vele. Az emlékek édesek, tartsd meg őket.” (Ismeretlen)
(2020.05.10.)