„Én nem tartozom semmivel annak, aki engem szeret. A szeretetnek nincs ára, azt nem kell visszaadni, azt tovább kell adni. (Feldmár András)
Mostanában olyan különleges érzelmekkel átszőtt napjaim vannak. Céges évzáróra készülődve, a lakásban ide-oda cikázva igyekeztem rendezni alkalmi csomagolásomat, amikor csengettek. A családok átmeneti szállásáról látogatott meg az egyik nevelő, hogy a kicsi, gyermek kezek által készített ajándékkal köszönje meg, hogy számtalanszor gondolok rájuk, hogy segítem őket. Smink kontra könnyek, 0-1. Kicsit később lerohantam a postaládához, s visszafelé egy ismerős házaspár egyik fele bizalmába fogadva elmesélte, hogy párja demenciával küzd. Megosztotta a mindennapok rideg valóságát, amiből a környezet semmit sem vesz észre. Együtt sírtunk. Smink kontra könnyek, 0-2. Indulás előtt pár perccel megszólalt Chris Rea csodálatos karácsonyi dallama, ami minden egyes alkalommal a szívemig hatol és meghat. Smink kontra könnyek, 0-3. Ebből már nem jövök ki jól, tökéletes make-up-al.
„NAGY DOLGOKAT TENNI NEM TUDUNK, CSAK KICSIKET, NAGY SZERETETTEL.”
Egy barátom megkérdezte, mitől van bennem ez a megszállott segíteni akarás. A válaszom egyszerű: részben önző vagyok. Segíteni valakinek jó érzéssel tölt el, boldoggá tesz. Jól eső érzés, ha ott lehetek hasznos és segítség, ahol szükség van rá(m). És mert nem oly’ régen a barikád túloldalán is álltam… így pontosan tudom milyen érzés, amikor másokra, mások segítségére vagy utalva. Azon merengtem tegnap este, hogy hány féle módon szerethetünk, a szeretetet mennyi módon és formában tudjuk kifejezni. Gyanítom, a helyes válasz a végtelen. Valahol azt olvastam, hogy minden ember egy határozott feladattal születik le a földre. Hitetlenkedő énem mosolygott ezen. Küldetés? Nevetséges. De… rá kellett döbbennem, hogy talán mégis van küldetésem ezen életemben…. a humánum-segítség-élet szeretet. A naptárban jegyzett ünneptől függetlenül is igyekszem ezek tudatában élni. És azóta az énem egy része boldogabb, elégedettebb. Mégis, olykor jól jön, szükségem van arra, hogy érezzem: szeretnek, hogy az élet fontos kis alkotó eleme vagyok, hogy az út, melyet választottam az enyém és jól döntöttem. Kell a megerősítés, kell a visszajelzés, kell a viszont szeretet. Nekem. Neked. Mindenkinek. Nekem itt van az írás, ami igazából csak nekem fontos. De, ha csak egyetlen ember napjához is tudok hozzátenni a soraim által…. örömöt, megnyugvást, nevetést, megerősítést… már nem volt hiábavaló a napom. S ez boldoggá tesz. Részben önző, de hatalmas szívvel!
„ A szeretetet mindig el kell fogadni, ha felajánlják, és mindig adni kell belőle, ha szükség van rá. Talán soha nem kapsz második esélyt egyikre sem.”(N. Roberts)
(2019.12.21.)