„Ketyeg az óra… pontosan másodpercenként. Jelzi a múló időt. És ha hallod ezt a monoton ketyegést, ha számon tartod a napokat, órákat, perceket, ha pontosan tudod, mikor és mit tettél és teszel, akkor megfeledkeztél a legfontosabbról: az életről.” (Csitáry-Hock Tamás)

Kicsi gyermekként a szülinapom előtti éjjelen szinte lehetetlen vállalkozás volt elaltatni. Izgatottan, őszinte gyermeki lelkesedéssel vártam a másnapot. Az én napomat, amikor a nagy család összejött, hallgattuk a felnőttek  vicces történeteit, nagyokat nevettünk és betegre tömtük magunkat a sok-sok süteménnyel, még ebéd előtt. Az ajándéknál nagyobb élményt jelentett, hogy az uncsitesóimmal garantáltan kimerítettük a rosszalkodás fogalmát.

ÉVRŐL ÉVRE VISSZATÉR, BEKOPOGTAT…

30 éves voltam, amikor először sokkolt az éveim száma. Ma sem tudom miért. Az tény, hogy akkor évekig tiltott volt az éveim múlásának ünneplése. Azt gondolom, van is és nincs is jelentősége ennek, az évente ismétlődő, megalakulásunk évfordulójának. Nincs jelentősége, mert… ha csak ezen a napon szeretünk, éltetünk, gondolunk, törődünk, szánunk időt valakire…. látványosan, nagy hanggal és ajándékokkal,  akkor az inkább szomorú, mint ünnep. Olyan, mintha a lelkiismeretünket próbálnánk nyugtatni. És van jelentősége… mert hálát kell adnunk minden újabb évért, napért, pillanatért, melyet megéltünk, melyek élményt, kudarcot, ismeretségeket, bármit hozzátettek az életünkhöz. Pár éve igyekszem egyfajta tesztjátéknak felfogni a születésnapjaimat. Én döntöm el, hogy komolyan veszem vagy sem. Hogy beengedem e vagy sem. Hogy megvendégelem, vagy tudomást sem veszek róla…. hiszen 365 nap múlva, akarom vagy sem, újra visszatér hozzám, bármerre is járjak. Túl vagyok az életem felén, de nem számolok vissza. Nem könnyű nőként, szeretettel gondolni a múlandó idő(m)re. De elhatároztam, hogy az idei évben, amikor újra bekopogtat hozzám a születésnapom… azzal a rám jellemző széles mosollyal az arcomon köszöntöm, és együtt lógatjuk a lábunkat, miközben lelket melengető élmények felett nevetünk, hatódunk meg, s másnap mindketten folytatjuk utunkat…. remélve egy év elteltével, az újabb örömteli találkozást.

„Kiskoromban volt egy meséskönyvem, A sehány éves kislány – ilyen szeretnék lenni, nem az éveim, hanem az élményeim által: sehány éves, kortalan.” (Kalapos Éva)

(2019.06.01.)