„Nincs jobb, mint túl nagy fába vágni a fejszét, aztán mégis felaprítani a fát.” (M. Burnett)
Ez a nap is lassan besétált az életembe. Vártam. Készültem rá. Most mégis úgy állok itt az ajtó előtt, mint akinek fogalma sincs, miért van itt és hogyan került ide. Nagy levegőt veszek, belépek az ajtón….. lesz, ami lesz, képes vagyok rá és megcsinálom. Nem vagyok egy „puff neki, akkor feladom” típus. De azért most jól jönne Hajni „Bátor Lány, megcsinálod!” lelkesítő szövege.
„AMÍG NEM ADOD FEL, ADDIG LEGYŐZHETETLEN VAGY.”
A mai nappal életem második legizgalmasabb kalandja veszi kezdetét. Kaland, ami bátorság próba és egyben kihívás számomra. Meg fogom osztani veled az örömömet, a tétovaságomat, a sikertelenségtől való félelmemet, a siker éhségemet. Ember vagyok, ráadásul 100% nőből. Így fenntartom magamnak a jogot, hogy bár erősnek határozottnak „ismersz”, megmutassam bizonytalan énem és annak gyengeségeit. Az Élet milyen ravasz tud lenni? Felkínál egy lehetőséget, de te nem élsz vele. És pár évtized elteltével gondol egyet és csak azért is rávesz, hogy a korábban kihagyott lehetőséget megragadd.
15 éves voltam, amikor a középiskolában vitorlázórepülős toborzás volt. Megfűztem egy kolesztársamat, hogy jó buli lesz, jelentkezzünk. A repülő orvosin kiszórtak a szemüvegem miatt. A többiekre várva, arcomon a harag, a kétségbeesés, a szomorúság kifejezéssel ültem. Ekkor jött oda hozzám az idős repülő orvos és vigasztalni próbált: ne keseredjek el… ez nem a világ vége… még motor sincs a vitorlázó gépekben… az ejtőernyősök tárt karokkal várják a magasságtól nem félő fiatalokat….stb. És akkor egy igen kemény és keserűséggel teli mondat hagyta el a számat: „Akar a f…m légtornász lenni!” Ekkor az orvos, vigasztalón megveregette vállaimat, s közben nevetett ifjonti énem tüzes megnyilvánulásán. Ez a történet csak pár hete villant be újra. Az élet gyakran mókamestert játszva nem átall megtréfálni, megleckéztetni minket. De ugyanakkor ad is. Új ismeretségeket, barátságokat és egy kicsit őrült, ám annál fantasztikusabb emberekből álló „nagy család”-ot.
Még most is hihetetlen számomra, hogy volt képes egy 24 éves félelem, fóbia átalakulni izgalmas hobbivá, szenvedéllyé. Ez lehetne akár az én személyes csodám! Köszönöm Élet! Megint hoztad a formádat!
„Legyél büszke magadra! Arra, hogy kibírtad, hogy felálltál, hogy túlélted, hogy megcsináltad, hogy újrakezdted, hogy sikerült, hogy mertél és hogy hittél! S, bár lehet, hogy sokan segítettek, de igazából minden rajtad múlt. Vagyis azon, hogy mennyire hittél magadban, és hogy meg tudod csinálni… abban.. (Lippai Marianna)
(2019.05.28.)