„Ez a legrosszabb a szakításban (…). Arra kényszeríteni a gyerekeket, hogy elrejtsék a szívüket. Hogy megtanuljanak két elszigetelt világ között lavírozni. Aprócska diplomatákká teszi őket. Ez a legnagyobb tragédia. ” (T. Parsons)

Egy válás manapság már nem számít hírnek, sajnos mindennapossá, megszokottá vált. A válás mindig tragédia. A társak tragédiája, a gyerekek tragédiája, az érzelmek tragédiája. Vannak olyan ismerőseim, akik intelligens módon, egymást tisztelve hozták meg a döntést, tettek pontot közös életükre, mégis…. a lelkek nem úszták meg sérülések nélkül. Volt benne részem, 25 évvel ezelőtt. A lányom 1 éves volt, s nekem az összetört szívem darabjai fölött egyensúlyozva kellett megtanulnom az egyedülálló szülő létet, az önálló gyermek nevelést. Voltak nehéz időszakok, amikor a láthatások idejét, véget nem érő sírással töltöttem, amikor éveken át rettegtem attól, hogy a lányomat elvesztem, amikor a vidám gyermeki kuncogás, a mindig ragacsos, puha kis kezek ölelése volt kizárólagos boldogság forrásom, amikor véget nem érő kérdésekre, hogy apa miért nem velünk lakik, kellett válaszolnom… Mégis, a legnagyobb fájdalmat az jelentette, hogy a lányom nem teljes családban nő fel.

„A LEGTÖBB, AMIT GYEREKEINKNEK ADHATUNK: GYÖKEREK ÉS SZÁRNYAK.”

Semmi sem pótolhatja a másik szülő jelenlétét, szeretetét. Sem játék, sem a figyelem és törődés, sem a szeretetünk. A klasszikus család úgy van „kitalálva”, hogy anya és apa és gyerek(ek). Nem tagadom, a mi anya-apa párosunk, anno csúfosan elbukott. Túl fiatalok voltunk, semmi élettapasztalattal. A saját vélt, vagy valós sérelmeinket igyekeztünk elverni a másikon, miközben önigazolást próbáltunk találni arra, hogy a mi veszteségünk, a mi csalódásunk súlyosabb, mint a másiké. De mind vesztesek voltunk és magunkkal rántottuk közös gyermekünket is. Hosszú, fájdalmas évek voltak. Mégis…. amiért most erről írok, annak különleges, lélek melengető oka van. 25 év után, szeretettel és megnyugvással a szívemben kijelenthetem: apa és lánya visszataláltak egymáshoz. Az utóbbi néhány évben, keresték a másikhoz vezető utat, lassú, araszoló léptekkel közelítettek egymás szívéhez. Közös programok, kalandos utazások, komoly beszélgetések, nagy röhögések. S bár nem felejthető az a 25 év, a közös élet hiányával… mégis a múltnak teljesen hátat fordítva, a jelent élvezik, egymás társaságának örülve és tervekkel a jövő egét kémlelik. Boldoggá tesz, amikor a lányom könnyesre nevetve magát, lelkendezve mesél  egy Saharun megmérettetésről, a kalandjaikról. Vagy elérzékenyülve oszt meg velem egy meghitt apa-lánya beszélgetést, amikor azt mondja: apa tényleg szeret engem. A legcsodálatosabb az egészben, hogy miközben apa és lánya újraépítette kapcsolatát, én is fokozatosan változtam a velük szembeni érzelmeimet illetően. Alkalmam volt gyakorolni a cseppet sem könnyű toleranciát és a megbocsájtást. Kezdetben lehetetlen kihívásnak tűnt, de azt kell mondanom, jó érzés harag nélkül,  megnyugvással a lelkemben élni, és a lányom boldog mosolyát látni. Sosem késő változni, változtatni… az életünkön, a nézeteinken, a hozzáállásunkon.

„Mindegy, milyen régóta nem láttak téged, mindegy, milyen messzire sodort az élet tőlük, mindegy, mennyire megváltoztál, van a világon legalább két ember, akinek az a dolga, hogy lássanak, megtaláljanak, felismerjenek és befogadjanak. Bármi is történjék. ” (J.E. Smith)

2019.01.18.