„Senki nem fog eljönni hozzád és nem fogja valóra váltani helyetted az álmaidat.” (G. Cardone)

Határozott vagyok. Az életem szinte  (!) minden területén. De olykor még a határozott emberekkel is megesik, hogy bár lelkesen tempóznak, mégis… mintha egy helyben toporognának, nem haladnak előre. És előfordul néha, a határozottság ellenére is, hogy kis időre bizonytalanná válunk, meginog önmagunkba vetett hitünk. Én most ezt élem meg, és mondhatom, nem túl jó érzés.

„MINDEN ÁLMUNK VALÓRA VÁLHAT, HA MEGVAN A BÁTORSÁGUNK AHHOZ, HOGY KÖVESSÜK ŐKET.”

Van egy (na, jó… talán több is) vágyam, amit nem akarok elengedni, nem tudok lemondani róla. Hónapok óta a szabadidőm, az energiám zömét ennek szentelem. Egyetlen pillanatra sem éreztem bizonytalanságot, nem hezitáltam, nem volt számomra kérdéses, hogy végig fogom vinni egészen a sikeres vizsgáig. Két nappal ezelőttig. De váratlanul beosont a mestergerenda, bizonytalanságnak álcázva magát. Kételkedni kezdtem önmagamban. Megkérdőjeleztem a rátermettségemet. A kitartásomat, az elszántságomat kevésnek tartottam. Elkezdtem félni. Nem az előttem álló feladattól. Sokkal inkább a középszerűségtől és attól, hogy emiatt a nagy csapatnak nem leszek méltó tagja. Szóval…megingott a hitem, az önbizalmam. Két napja azon kattogok, hogy gyáván futamodjak meg és hagyjam veszni az álmomat vagy kesztyűt fel, s csak azért is meneteljek tovább a célig, ha a siker kétséges is. Igen, te, aki épp a soraimat olvasod, most biztosan az utóbbira biztatnál. És én is ezt tenném fordított esetben. De az életben gyakran az eszünkre kell(ene) hallgatnunk, s a rideg realitás talaján állva meghozni a döntést. Akkor is, ha az fájdalmas, ha az lemondással jár, ha azt pillanatnyilag kudarcként könyveljük is el. De a szívünk is szavazati jogot követel magának. Jogosan, hiszen a vágyaink, az álmaink ott laknak, oda fészkelték be magukat. Pokoli nehéz döntés. Életünk során több tucatnyi nehéz, sorsunkat meghatározó döntést kell hoznunk. Őrlődünk. Álmatlanul forgolódunk a válaszra várva. Nyugtalanul tesszük a dolgunkat. Máshol, valahol messze járnak a gondolataink. Megvitatjuk egy jó baráttal, bizalmassal, valakivel, aki jól ismer bennünket. De a végső szót mégis nekünk kell kimondani, az utolsó lépés mégis a mi dolgunk. Aztán eljön a várva várt pillanat. Nehezen, de végül elhatározásra jutunk, megszületik az „ítélet”…. olykor helyesen lépünk, s olykor rosszul döntünk, de ez….  sajnos csak jóval később derül majd ki. Itt tartok most. Kétségeim közt ülök, akár egy kártya partin. Mérlegelem a lehetőségeimet, mint a leosztott lapokat. Bizonytalanul és tétován. És nem szeretem ezt az énemet, mert sosem tudhatom, hogy a végén  melyik lappal, mit fog hívni. Szoktak meglepetések érni…. a saját döntéseimet illetően is.

“Sikerem titka az, hogy hiszek magamban, hiszek másokban, és hiszek abban, amit csinálok.”(A. Carnegie) …. no, igen, ennek egyharmada már adott…

(2019.01.05.)