Ez az első, kimondottan a BLOG-m számára írt bejegyzésem. Kérlek, légy’ kíméletes hozzám!
Az alábbi írásomat azoknak ajánlom, akik tartanak, félnek valamitől. Tudom milyen nehéz egy ilyen terhet cipelni, együtt élni vele. Ha csupán egyetlen ember számára is tudok kellő erőt sugallni, picit motiválni… már nem volt hiábavaló az írásom.
Egykoron, 1994. október 22-én, egy borzalmas helikopter balesetben az akkori baráti társaságunk fele életét vesztette. Csak egy apró összezördülésen múlt, hogy az akkor 2 éves lányom és az édesapja a felszállás előtt kiszálltak a halálba tartó gépből. 24 éve tartó repülési fóbiám kezdete innen ered.
„A félelem normális. A cél a félelem legyőzése, nem az elkerülése, vagy, hogy úgy csináljunk, mintha sosem létezett volna.” (C. Guillebeau)
Tökéletes időzítésként, a születésnapomon szakított velem a kedvesem. Két hétig lelki sebeimet nyalogatva, sirattam magam, a füstbe ment szerelmet, a veszteséget. De a sors ismét hozta a formáját. Ami az első pillanatban veszteségnek tűnt, az kicsivel később egy siker kezdete, valami jó dolog kapuja lett.
„HA AZ EMBER BEKEBELEZI A FÉLELMEIT, AZZAL ERŐSEBBÉ VÁLIK.”
Az exem szülinapi ajándéka lett volna egy pár órás segway túra, idegenvezetővel. Mivel közben lelépett, lányom azzal az ötlettel állt elő, hogy kicsit előre hozva az időpontot, legyen ez az én ajándékom. Így tettünk. Fergeteges családi őrület volt. Hazafelé tartva, boldogan mosolyogva az élmények hatásaként, hirtelen azt mondtam: a következő szülinapomon ejtőernyőzni fogok. Családom nevetett rajtam, de 2 hét elteltével (mert nem tudtam várni 1 teljes évet) ott voltam 3500 m magasságban, ragyogó mosollyal a képemen, egy 2000 ugrást maga mögött tudó profi ejtőernyőshöz kapcsolva…. és ugrottam. Semmihez sem hasonlítható, felszabadító érzés. Nem tagadom, családom, kollégáim megdöbbentek, és mint egy hibbantra, úgy néztek rám az ugrás előtti napig. Azóta meg úgy kezelnek, mint egy super women-t. Nincs azzal semmi gond, ha félünk, ha tartunk valamitől. Én is sokáig így voltam a repüléssel. De tudod mihez kellett az igazi bátorság? Az elhatározáshoz, a megmásíthatatlan döntéshez. Nem volt bennem félsz, de még csak torokban gombóc érzés sem. Egyszerűen boldog voltam, mert tudtam: végre leteszem a 24 éve cipelt fóbiám terhét. S most, hogy ezen sorokat olvasod… 2 hónap elteltével már a 4. ugrásomon is túl vagyok, akárcsak a lányom, mert…. ő is ráérzett az ugrás felszabadító érzésére….
A következő szülinapomra szívesen megajándékoznám magam egy ejtőernyős vizsgával. És miért is ne?! Számomra ez lenne az igazi bátorságpróba, hogy repüléstől való félelmeimet végleg a földre kényszerítettem. Vigyázat! Szenvedély van kialakulóban! Vagy mégsem. Hiszen ez már maga a szenvedély!
„A bátorság nem abban áll, hogy nem félünk, vagy nem csüggedünk, hanem abban, hogy van erőnk legyőzni a félelmet és a csüggedést.” (D. Steel)
Megtudtam, hogy egy 80 év körüli bácsi volt a legidősebb és egy 13-14 éves a legifjabb ugró itt, a Tandencentrum Csapatánál, Kecskeméten. Ha kíváncsi lettél, ha érdekel, ha szívesen kipróbálnád vagy a félelmedtől szeretnél megszabadulni….. szeretettel ajánlom Őket. Jó humorú, profi csapat, ahonnan garantáltan élményekkel telve, de félelmekkel szegényebben távozol, és időről időre visszatérsz majd, mert….. hiányozni fog az adrenalinnal töltött szabadságérzés. Igazi „megérkeztem, otthon vagyok” érzés minden egyes alkalom náluk, velük. Elérhetőségük: www.tandemcentrum.hu
A 3. ugrás… élmény volt a javából