„A kutya az ember legrégebbi, leghűbb barátja. Igen, barát. A kutya nem betonkeverő, nem hajtű és nem kocka csoki! Tessék elfelejteni a tárgyiasítást! A kutyának lelke van. Ami az emberek többségéről nem mondható el.” (Lackfi János)
A gyermekkorom többszörösen is klassz volt. Részben azért, mert kertes házban nőttem fel. Akkoriban mindennapi kicsi életem része volt az utcabéli gyerekekkel, a késő estébe hajló focizás, az ájulásig vívott tollaslabda csaták, a gatyaszaggató és kék folt gyűjtő fára mászások, a domboldal terebélyes cseresznyefáinak megdézsmálása vagy a szikrázóan ragyogó téli délutánokon szánkózás, egészen addig, míg a ruhám át nem ázott a hótól és a kezeim jéggé nem fagytak. Ehhez a boldog gyerekkorhoz tartozott a hatalmas veteményes és egy csodálatos, gondozott virágoskert is, ami nagymamám szorgos kezeinek munkája volt. És természetesen a háziállatok sem hiányozhattak ebből a boldog, gondtalan gyermekkorból. Háziállatok, akik gyakran igyekeztek menekülőre fogni a dolgot, a gyermeki érdeklődés és szeretet elől, mint pl. a macskával fodrászosdi játszása, a kotlómama pórázon sétáltatására tett kísérlet, a kutya temperafestékkel való „színesítése”….. apukám szerint mi nem rossz gyerekek voltunk, csak a „jobbik végéből valók”.
„AZ ÁLLATOK CSODÁLATOS BARÁTOK – NEM TESZNEK FEL KÉRDÉSEKET ÉS NEM BÍRÁLJÁK AZ EMBERT.”
Természet szerető, védő vagyok. Mindig is érdekelt a flóra és fauna titokzatossága, miben léte, változatossága, semmihez sem fogható csodái. De úgy alakult az életem, hogy „dobozlakó” lettem. S bár továbbra is állatszerető ember maradtam, de nem hittem a 4 fal szorítása közötti, boldog cica vagy kutya életben. Amikor Rebeka lánykám 3-4 éves volt, kitartó igyekezettel próbált rávenni a maga imádni való, gyermeki lelkesedésével, hogy lehessen kis kedvence. Otthon is, ne csak a nagyiéknál. Kérem szépen…. a macskától indultunk el, de rövid idő alatt, lányom felbátorodva nagyobbakat álmodott. Hamarosan már a szüleim szomszédságában lakó Lajos bácsival folytatott üzleti tárgyalásokat egy rózsaszín, pár napos kismalac ügyében, majd képbe került egy kis csacsi is, akinek a születését volt szerencsénk végig asszisztálni. De a legnagyobb ötlete mégis az volt, amikor egy lovastáborból hazatérve közölte, hogy már pedig az erkélyen simán elférne egy lovacska, legalább is egy póni, tutira. A városközpontban, a 4. emeleten, unalom ellen addig nézelődhet a hátas jószág, amíg ő az óvodában van. Ezt jól kitalálta. Huh! Nem volt unalmas időszak, de be kellett érnie Mucival (egy az autóútról megmentett, hófehér kis hörcsög volt), vagy Sárával és Samuval, az ékszerteknőc párral, vagy a mindig szökésben lévő gőtével. S hogy miért írom mindezt? Megtapasztaltam, hogy az életben lehetnek olyan időszakok, amikor semmi és senki sem tud mosolyt csalni az ember arcára vagy megnyugvást hozni a lelkének. „Adj időt magadnak!” – szokták ilyenkor mondogatni az ismerősök, a barátok. Tavaly nyáron, egy ilyen rossz időszakom sokadik napján, Rebeka betoppant, magával hozva a gondjaira bízott szomszéd 4 lábút, Szotyit, aki 10 kiló tiszta szeretet, Jack Russell Terrier álruhában. Magam is meglepődtem, hogy milyen gyorsan megszerettem ezt a kis gombócot. És bevallom, akkor kezdtem átérezni az igazi állatbarátok érzéseit, kötődését kedvenceikhez. Az a szeretet és törődés, amit a kis kedvencek felé kinyilvánít az ember… annak többszöröse áramlik vissza, önzetlenül, előítéletek és feltételek nélkül, nem mérlegelve, nem hibáztatva a gazdit. Köszönöm Szotyi, hogy több és talán jobb ember is lehettem… általad.
„A kutyám jön, hogy kitöltse a hűtlen barátok által hagyott űrt a szívemben. Nincs benne irigység, rosszakarat vagy gyűlölet. Nem árulja el a titkaimat, nem lesz féltékeny a sikereimre, és nem leli örömét a bánatomban.”
(G. Eliot)
(2020.01.23.)