Vannak olyan csoportok, melyek vicceink, szarkasztikus élcelődéseink céltáblái vagy előszeretettel ítélkezünk felettük. Rendőrök, szőke nők, kisebbséghez tartozó emberek … és sorolhatnám még. Az EJE társadalom sem maradt ki ebből. Bár, én a kezdetektől elfogult voltam velük, köszönhetően a tandemugrások során megismert, fantasztikus embereknek. Mégis…. meglepett, hogy ez a közösség milyen plusz energiát, élményt, érzést tud nyújtani.

„Kata! Neked sem az a hobbid, hogy szerencse kekszet sütsz, tündér zugban.” (Lenkei András)

Eddig csak két igazi ugrásom volt, de gyanítom, ha ennek százszorosa lenne is, akkor sem tudnám szavak által leírni nektek, megértetni veletek azt a korlátok nélküli szabadság érzést, amit ott fent, 4 ezer méter magasságban érzek, majd a földet érést követő, eufórikus boldogság mértékét. Ez nekem fontos, de téged talán nem érdekel. Éppen ezért, most valami másról, valami fontosabbról szeretnék írni.

IZGALMAS NYUGALOMRA VÁGYOM

Első olvasatra a fenti mondat ellentmondásosnak hat,  de azt hiszem ez a 3 szó, így egymás után, pontosan leírja, mire van szükségem, milyen vagyok. S bár egy külső személő szemében határozott és magabiztos nőnek tűnök, de… az igazság ettől jóval szürkébb.  Szinte pánikba esek, ha idegen környezetben, ismeretlen emberek társaságában kell lennem. És ha pánik van, akkor nem vagyok önmagam, s így hibát hibára halmozok, ami leblokkol. Indulásom előtti 2 hétben stabilan beálltam ebbe a pánik hangulatba. Mi van, ha nem tudok beilleszkedni, ha rokkant sas módjára zuhanok  nem pedig ejtőernyőzök, ha kilógok a csapatból, ha mindezért  nem fogadnak el és be, ha nem találok közös hangot a többiekkel, ha nem leszek szimpatikus számukra ….. és ezernyi más kétely. De az élet hozta a tőle megszokott formát és rácáfolt mindenre, majd mosolyogva rám kacsintott és  egy barackot nyomott a fejemre. J Már az oda utat végigbeszélgettem egy EJE-vel. Sokat megtudtam erről az izgalmas sportról, s azokról, akik szenvedéllyel viseltetnek iránta, az emberekről, akik a kupolák alatt suhanva szeliditik meg a magasságot. Amikor a csapat együtt, közös sütögetés mellett, kellemes sztorizgatás veszi kezdetét, és közben megismerhettem többeket is. Kiderült, hogy ők is emberből vannak, őket is anya szülte, s hogy senki sem született közülük szupermennek vagy szárnyakkal a hátán, hogy pont olyan emberek, mint te vagy én, hétköznapi álmokkal, gondokkal. Na, jó! Talán egy kicsivel régebben fertőzte meg őket az ugrás iránti szerelem.  Bevallom, megható érzés, amikor az addig nulla ugrásost a landolásnál várják a profik, gratulálnak neki, osztoznak az örömében, és nem kötelező színleléssel, hanem őszintén, fülig érő szájjal….. bár kicsit fájdalmas, de mégis lelket melengető az avatási szertartás is…. vagy amikor egy kezdő ugró kiborul, mert az oktató sokadszorra rúgja szét a kihívást jelentő, félig összehajtogatott ernyőjét, majd  egy harcedzett EJE viccelődve, kedves mosollyal az arcán felajánlja a segítségét és türelmesen, sokadszorra is megmutatja a hajtogatás trükkjeit ….. vagy amikor több km magasságban az ugrás előtti percekben egy külföldi EJE sok sikert kíván, és nem nevet ki, látványosan remegő jobb lábadat látván….  Hihetetlen, hogy egyetlen hétvége alatt mennyi impulzus, új élmény, tapasztalás forgatta fel az utóbbi időben egyébként sem unalmas életemet. Ez a csodás sport  és a művelői, máris többet adtak, mint amiről álmodni mertem. Ha itt és most vége lenne, akkor is azt mondanám: köszönök mindent, nyertes vagyok, több  és talán jobb is lettem általa, az új ismeretségek által. És igen…. egy ideje valóban más szemmel kémlelem az eget, és gyakran felhőkkel álmodom.

„Az álmok mindig valóra válnak. A gond az, hogy sokan egy bizonyos álmot kergetnek, és nem veszik észre a sok-sok beteljesült álmot maguk körül.” (D. R. Koontz)

2019.07.02.