„S mert szívét csak olyan ember adja másnak, ki másokért is tud élni, nem csak önmagának.”

Pár hete pokoli napokat sikerül bevonzanom. Minden idióta, agy halott megtalál. Több, munka fronton létfontosságú program sztrájkba kezdett. Sorban jéghideg kritikát (vagy inkább kőkemény betonba taposást) kapok, amiért rászorulókat, idegeneket támogatok, segítek. És a korona minderre… a húsvétot is Panka mentesen kell töltenem, idegenre bízva az ajándékát. Mindezek után eljutottam arra a pontra, hogy az tenne boldoggá, ha egy jó kis homokzsákot addig öklözhetek, míg vagy a zsák vagy az öklöm „győzzön a jobb” alapon, fel nem adja. Ezért jobbnak láttam,  „megrendelni” egy extra brutál edzést, hogy még gondolni se tudjak másra, csak az éltető levegővételekre. Hazafelé tartva folyamatosan kattogtak a kis fogaskerekek a buksimban. Arra a kétségbeesett és  meglehet, hogy igencsak téves következtetésre jutottam: mit sem ér a jó szándék, a jó tettek….. a dolgaim, az életem, mintha a jósággal fordítottan arányosan fordulnának rosszra. A-ha! Lehet, hogy a sötét oldalra kellene állnom?  Lehet, hogy át kellene gázolnom mindenen és mindenkin, nem nézve se jobbra, sem balra, csak menetelni előre és átlépni mindenkin? Ez volna a megoldás?

„AMÍG VANNAK, AKIK SZERETNEK, VAN ÉRTELME AZ ÉLETEDNEK.”

Pár éve kísérletet tettem arra, hogy senkire se legyek tekintettel és önzésemet a maximálisra próbáljam felsrófolni. De csúfosan elbuktam pár nap után. Megnyugtató, hogy a szív a mellkasomban és hű társa, a lélek, észnél vannak akkor is, amikor én nem. S nem engedik, hogy másként tegyek, éljek, mint ahogy azt ők „diktálják”. És miközben ezeket a kicsit szomorú sorokat kopogtatom a gépen, bevillan néhány kép….és mosolyogni kezdek, kicsit talán meg is hatódom. Mert az az igazság, hogy nem számít mindaz a sok rossz, a bosszúságok, a hátráltató tényezők, a komor napok, mindaddig, míg csodákkal kárpótol vagy jutalmaz a sors. Kire és mire gondolok? Lili bájos, szívet melengető mosolyára, amellyel minden egyes találkozásunkkor megajándékoz. Vagy az elsős Viktorra, amint tétován ott áll az ajtóm előtt, kis kezeiben a saját készítésű ajándékaival. Annára, aki a postaládámba csempészte be kedves levélkéjét vagy a középső csoportos Leventére, aki lazán nekem ajándékozta az ejtőernyős rabló elfogó rendőrét (nagyon jól jött volna, de nem fogadtam el). Ezek és az ehhez hasonló pillanatok adnak erőt a pocsék napokon, adnak értelmet a lehangoló mindennapoknak, teszik túlélhetővé az emberi gonoszság megnyilvánulásait. Ezek a hétköznapi csodák, az én, cseppet sem hétköznapi, ám annál kedvesebb CSODÁIM. Hálás vagyok érte, köszönöm! <3

„Nem a természet teremtett: megálmodott valaki. Úgy születtem, hogy a lelke káprázattal volt teli.
Első percem varázslat volt, szép, akár egy ének: Élek, amíg álmodom, és álmodom, míg élek.”                                (részlet a Tündérnek lenni c. versből)

(2019.04.19.)