Egyszer fent, máskor lent…. hányszor meg- és átéltem ezt. De eddig minden egyes alkalommal képes voltam a padlóról fölkelni, kecses mozdulattal leporolni a ruhámat és ragyogó mosolyt küldeni azok felé, akik bíztak végleges elbukásomban. Erős embernek nevelt az apám!

„Az emberek általában tartanak a változástól, mert félnek az ismeretlentől. A történelem legállandóbb vonása azonban az, hogy minden változik.” (Y.N. Harari)

Fél évvel ezelőtt kezdődött az egész. Vagy mégsem? Lehet, hogy kezdetektől bennem szunnyadt, csak nem akartam tudomást venni róla, nem akartam életre hívni? Aztán egyetlen történés, egyetlen mondat, egyetlen érzés és ….. láss csodát! Az elfeledett egyszer csak feltámadt hamvaiból, helyet kért az életemben és ….. örömmel tölti azt be, azóta is.

„A VÁLTOZÁS JÓ ÉS ROSSZ IS LEHET, CSAK NÉZŐPONT KÉRDÉSE.”

Megtapasztaltam az utóbbi években, hogy egy látszólag rossz döntés, egy szakítás, egy látszólagos veszteség olykor nem az, aminek első pillanatban látszik, érződik. Sokkal több annál. Maga a lehetőség. Amikor az otthonomat el kellett hagynom, dühös voltam, meg akartam halni, de…. milyen butaság lett volna! Csak így tudtam rákényszeríteni magam, hogy egy saját, puha kis fészkem legyen. Egy szakítás fájdalmas tud lenni. De van úgy, hogy a sebek nyalogatása, az önsajnálat helyett egy merész, 180°-s fordulatot téve, az élet egészen új területein tesszük próbára önmagunkat. Az idő telik. Mindenki felett, de…. ahhoz senkinek sincs joga, hogy a nála idősebb korosztályt lenézze, semmibe vegye. És innen datálható az én látványos, izgalmas változásom. Felhúztam magam, amikor fültanúja voltam annak, hogy „művelt, intelligens” férfiak hogyan vélekednek a korosztályombeli nőkről. Nem vagyok az a bólogató, simulékony birka típus. Ezért leírt nőtársaim nevében is keresztes hadjáratot indítottam, s be akartam bizonyítani a hitetleneknek, hogy az ötvenes nők igenis lehetnek vagányak, merészek és imádni valóak, de semmiképp sem félreállíthatóak. Igen, így indultam neki, de…. valahol útközben megváltoztak a dolgok. Elkezdtem élvezni a határaim feszegetését, hogy olyan új területeken próbálhatom ki az erőmet, a kitartásomat, amire soha nem gondoltam, vagy azt hittem, számomra lehetetlen küldetés lenne, hogy kevés vagyok hozzá, hogy nem nekem való, hogy már lekéstem róla. Egy fenéket! Most kezd kiteljesedni az életem, végre nem csak mások, de én is fontos vagyok magamnak. Tudni akarom, mire vagyok képes, milyen erős nő vagyok, mekkora kitartás és elszántság van bennem. S magam is meglepődőm olykor a teljesítményemen. Kitartóbb lettem, még erősebbé váltam. Másként szemlélem az életet, az életem. Finomodott az értékrendem, hálás vagyok mindazért, amim van, amit elértem. Ez is az önismereti fejlődés egy szakasza. És nem mellékesen, jókora fityisz mutatása mindazoknak, akik a korosztályom nőtagjait megpróbálják leírni, kispadra ültetni. Ostobaság!  S lehet vele próbálkozni, de…. én ezt nem engedem és biztatok másokat is arra, hogy kapják magukat össze és mutassák meg, hogy  „van élet az 50 és a halál közt is…. nem is akármilyen ÉLET” (apukám vigasztalt ezzel).

„Az emberek változnak, és néha egy olyan ember bújik elő belőlünk, aki abszolút az ellentétünk.”

(2019.01.04.)