Bizonytalanság kontra hit….

„Senki nem fog eljönni hozzád és nem fogja valóra váltani helyetted az álmaidat.” (G. Cardone)

Határozott vagyok. Az életem szinte  (!) minden területén. De olykor még a határozott emberekkel is megesik, hogy bár lelkesen tempóznak, mégis… mintha egy helyben toporognának, nem haladnak előre. És előfordul néha, a határozottság ellenére is, hogy kis időre bizonytalanná válunk, meginog önmagunkba vetett hitünk. Én most ezt élem meg, és mondhatom, nem túl jó érzés.

„MINDEN ÁLMUNK VALÓRA VÁLHAT, HA MEGVAN A BÁTORSÁGUNK AHHOZ, HOGY KÖVESSÜK ŐKET.”

Van egy (na, jó… talán több is) vágyam, amit nem akarok elengedni, nem tudok lemondani róla. Hónapok óta a szabadidőm, az energiám zömét ennek szentelem. Egyetlen pillanatra sem éreztem bizonytalanságot, nem hezitáltam, nem volt számomra kérdéses, hogy végig fogom vinni egészen a sikeres vizsgáig. Két nappal ezelőttig. De váratlanul beosont a mestergerenda, bizonytalanságnak álcázva magát. Kételkedni kezdtem önmagamban. Megkérdőjeleztem a rátermettségemet. A kitartásomat, az elszántságomat kevésnek tartottam. Elkezdtem félni. Nem az előttem álló feladattól. Sokkal inkább a középszerűségtől és attól, hogy emiatt a nagy csapatnak nem leszek méltó tagja. Szóval…megingott a hitem, az önbizalmam. Két napja azon kattogok, hogy gyáván futamodjak meg és hagyjam veszni az álmomat vagy kesztyűt fel, s csak azért is meneteljek tovább a célig, ha a siker kétséges is. Igen, te, aki épp a soraimat olvasod, most biztosan az utóbbira biztatnál. És én is ezt tenném fordított esetben. De az életben gyakran az eszünkre kell(ene) hallgatnunk, s a rideg realitás talaján állva meghozni a döntést. Akkor is, ha az fájdalmas, ha az lemondással jár, ha azt pillanatnyilag kudarcként könyveljük is el. De a szívünk is szavazati jogot követel magának. Jogosan, hiszen a vágyaink, az álmaink ott laknak, oda fészkelték be magukat. Pokoli nehéz döntés. Életünk során több tucatnyi nehéz, sorsunkat meghatározó döntést kell hoznunk. Őrlődünk. Álmatlanul forgolódunk a válaszra várva. Nyugtalanul tesszük a dolgunkat. Máshol, valahol messze járnak a gondolataink. Megvitatjuk egy jó baráttal, bizalmassal, valakivel, aki jól ismer bennünket. De a végső szót mégis nekünk kell kimondani, az utolsó lépés mégis a mi dolgunk. Aztán eljön a várva várt pillanat. Nehezen, de végül elhatározásra jutunk, megszületik az „ítélet”…. olykor helyesen lépünk, s olykor rosszul döntünk, de ez….  sajnos csak jóval később derül majd ki. Itt tartok most. Kétségeim közt ülök, akár egy kártya partin. Mérlegelem a lehetőségeimet, mint a leosztott lapokat. Bizonytalanul és tétován. És nem szeretem ezt az énemet, mert sosem tudhatom, hogy a végén  melyik lappal, mit fog hívni. Szoktak meglepetések érni…. a saját döntéseimet illetően is.

“Sikerem titka az, hogy hiszek magamban, hiszek másokban, és hiszek abban, amit csinálok.”(A. Carnegie) …. no, igen, ennek egyharmada már adott…

(2019.01.05.)

 

10 Shares

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük