Semmi sem tökéletes, de olykor megesik, hogy minden teljes összhangba, a helyére kerül és egyetlen pillanatra a világot tökéletesnek látod.
„Karácsony előtt három héttel minden üzletet be kellene zárni, csak pici élelmiszerboltok lennének nyitva. Mindenki otthon üldögélne, s beszélgetnének, játszanának, zenét hallgatnának a családok egy jó pohár bor mellett. Fel kellene készítenünk a lelkünket, hogy befogadja az ünnepet.” (Szentpéteri Csilla)
Ünnepen túl. Sokan levetik a szeretet álarcát, sutba dobják az arcukra erőltetett mosolyt és ott folytatják, ahol abbahagyták. Szomorúan kiábrándító ez. De ha jól belegondolok, ettől sokkal lehangolóbb az, amikor örömmel, szeretettel közeledsz, készülsz, adsz…. de csak szidalmat, veszekedést kapsz, s a szeretet szikrája még csak nyomokban sincs jelen.
„…A KARÁCSONY EGY ÉRZÉS. A SZERETET ÉRZÉSE.”
Lehet utálni a karácsonyt! De nem az ünnep bűne, hogy sokak számára szinte kötelező jellegű a minél nagyobb felhajtás, a méreg drága ajándék özön, miközben lassan feledésbe merül: a karácsonynak arról kellene szólnia, hogy együtt a család, a szeretteink, hogy meghittség lengi körbe az ünnepi díszbe öltöztetett otthont, hogy elég lenne a szerényebb ajándék is, de azt őszinte szeretet és mosoly kísérje, néhány kedves szóval. Ez az ünnep is, mint szinte az összes többi kőkemény marketingről szól. Azt sugallják a reklámok is, hogy költs, minél többet a gyakran felesleges dolgokra, melyek sorsa az ünnep után a tároló legmagasabb polcának hátsó sarka lesz. De a karácsony a csodák ünnepe is. Sokszor csak aprócska, hétköznapi csodák, de ünnepi csillámporba öltözve. Mert…. van úgy, hogy betoppan egy szomszéd család… a kislány saját készítésű ajándékokkal, a szülök a kedvenc bonbonoddal, és maradnak kicsit beszélgetni. S miután távoznak, ott hagyják neked a meghittség, a szeretet melegét. Van úgy, hogy egy dédelgetett kósza álmod valóra váltását kapod egy barátodtól. S vele együtt megkapod a társaságát, a teljes napját, a figyelmét és tanítását. És este, amikor fáradtan bevackolod magad a kényelmes kanapéra, azon kapod magad, hogy mosolyogva gondolsz vissza arra a hatalmas esésre, amikor a fél hegyoldalt felszántottad, s ránézve a combodon lévő kék foltra elneveted magad, mert piszok jó kis napot tudsz magad mögött, boldog vagy. Van úgy, hogy egy ügyeletes szobába te magad csempészed be a meghittség morzsáit… mert ismerősöd, távol a családjától, egyedül, ügyeleteket vállalva tölti a karácsonyt… s te jelented neki az ünnepet, a barátságot, a szeretetet.
Fejlett tudomány ide vagy oda! A szeretet továbbra sem pótolható ajándékokkal. Ha minden reggel ez eszünkbe jutna, ha néhány kedves szóval, mosollyal ajándékoznánk meg a fáradtan ébredő kedvesünket, a rosszkedvű pénztárost a pékségben, az álmos szemű buszsofőrt a reggeli járaton, a mogorva portást az irodaházban…. talán a hétköznapokat is a szeretet ünnepévé varázsolhatnánk.
„Karácsonykor az születhet meg bennünk, aki a meghitt szeretetre képes, akinek nem kell ajándék másoktól, főleg olyan áron, hogy gyakran szinte gyötrődés kitalálni, hogy mit vásároljunk, és kötelességszerűen még sorban is állni érte. Az énnek, aki megszülethet bennünk, bőven elég volna a szeretet…. Talán csak meg kellene egymással beszélni, hogy ajándékok nélkül is tudjuk, elhisszük, hogy szeretjük egymást…” (Gellért Ferenc)
(2018.12.26.)