„Azt hiszem, nekem erről szól a december. Azoknak az öröméről, akiket a legjobban szeretek. Örökké és végtelenül. (Sallay Fanni)
Advent. Felkészülés a megbékélés és a szeretet ünnepére. Az advent négy hete alatt az ember végiggondolhatja az eltelt évet, leltárt készíthet, megbékélhet a világgal, a benne élőkkel, szíve megtisztulhat, s feltöltődhet szeretettel. Az adventi koszorú 4 gyertyája egy-egy fogalmat szimbolizál, mint a hit, a remény, az öröm és a szeretet. Mindegyik pozitív, erős érzelem, érzés. A karácsony számomra mindig is a csodát, a csoda ünnepét jelentette. Hiszen az ünnep közeledtével sokan jobbá, békülékenyebbé, megbocsájtóbbá, együtt érzőbbé válnak. Ilyenkor azok is képesek kitárni a szívüket, akik más napokon erre képtelenek, kérges, rideg a szívük. Mégis…. talán elmúlt gyermekkoruk karácsonyainak finom illatú emlékei, a múlt homályából előbúvó szeretet morzsái…. talán ezek által kicsit felenged, megenyhül zord szívük…. képesek nyitni mások felé, képesek szeretni, adni, érezni, megbocsájtani. Mi ez, ha nem a csoda egy megnyilvánulása?
„A KARÁCSONYI CSODA A SZÍVEDBEN LAKIK.”
A mai, elanyagiasodott világban az elmúlt korok hagyományait lassan a feledés homálya lepi be. Az ünnepre hangolódást felváltotta az üzletről üzletre rohangálás őrülete, a legtökéletesebb ajándékok után kutatva. Mintha az ajándék nagyságával, értékével lehetne kompenzálni a szeretetet, vagy helyettesíteni az időt, amit nem a szeretteikkel töltöttek. Teszik ezt úgy, hogy közben tudják: a szeretet nem megvásárolható, értéke pénzben ki nem fejezhető, anyagi dolgokkal nem pótolható. De szép számmal vannak, akik szociális érzékenységük révén még többet segítenek, adnak, támogatnak. Vagy éppen önkritikát gyakorolva bocsánatot kérnek vagy megbocsájtanak. Bevallom, e két utóbbi igen nehéz vállalkozás. Megtapasztaltam, a karácsonyig tartó „mindennap egy levél” vállalkozásom által…. nem könnyű belátni tévedéseinket, rossz döntéseinket beismerni, s bocsánatot kérni. De ugyanez a helyzet a másoknak megbocsájtással is. A levelek írásakor kemény önkritikával kell szembenéznem, gyakorolnom azt, és bizony olykor-olykor könnyek közt íródnak a sorok. De az az érzés, amikor a levél címzettje felhív, s beszélgetni kezdünk, amikor szépen sorban minden kis múlt darabka a helyére kerül, amikor az érzelmek egész sora a felszínre tör, hogy a beszélgetés végére csak a cipelt terhek, kételyek és kérdések súlyától megszabadult, határtalanul könnyű és felszabadult érzés maradjon…… Ez a tökéletes lelki szabadság és béke! S közben rádöbbenek, milyen kár volt ennyi ideig húzni-halasztani ezen „levelek” megírását, ennyi ideig feleslegesen cipelni a terheket.
Szóval… ne halogasd…. kérj bocsánatot… mondd el, hogy szereted…. bocsáss meg… ismerd el, hogy hibáztál…. látogasd meg… bármi nyomaszt is, szabadulj meg tőle, ne cipeld tovább…. Erre a legjobb alkalom mikor is lehetne, mint advent idején?
„Advent, a jobbat várása, s a remény. Ezen a hídon egyszer egy évben minden keresztény átmegy, s míg gyalogolunk, emberarcunk talán megszépül.” (Dobos László)
(2018.12.16.)