„A családunkban nem az éveket tartjuk számon, hanem az élményeket. A kor csak a bornál és sajtnál számít.” (J. Goddard)

Az első emléktöredékeim 4 éves koromból vannak. Minden reggel, nagyon korán, apu vitt az oviba. Azt játszottuk, hogy ő a királyfi, aki éppen akkor mentett meg a sárkány vagy éppen a vasorrú bába fogságából és táltos paripán (biciklin) vágtatunk, gyorsan, sebesen. De az első, igazi, teljes emlékem..…. 5 éves voltam, a gyümölcsös kertben az egyik almafa alatt álltunk. Folyamatosan azt kántáltam: mikor jön már haza az anyu, mikor jön már haza az anyu. Apu és a mamám próbált megnyugtatni, hogy már csak pár nap, de anyunak fáj a lába és ezért kellett kórházba mennie. Emlékszem, amikor haza jött anyu, a szobában nagyon meleg volt és furcsa illat. S az én egykori kiságyamban egy aprócska, tej illatú csomag szuszogott. Na! Ez az újszülött öcsém volt, nem a lábfájás.

„LEGSZEBB EMLÉK A SZERETET, MELYET MÁSOK SZÍVÉBEN HAGYUNK MAGUNK UTÁN.”

Furcsa az élet. Emberek jönnek-mennek. Hoznak és visznek az életünkből. Van, aki hosszasan időzik benne, és van, aki csak röpke átutazó. Érzések, gondolatok születnek, vállnak köddé. De minden és mindenki itt hagy valamit…. egy illat, egy érzés, egy pillanat, egy gondolat, egy tapasztalat emlékét…. örömmel telit vagy meghatót, könnyekre csábítót. És egyszer csak eljön az idő, bekopogtat hozzánk, szó nélkül leül a lakás legkényelmesebb foteljébe és átnyújtja ajándékát: egy halom, össze-visszaságban lévő emléket tesz elénk. Mi pedig csendesen lapozgatunk köztük, felidézzük a múlt egy-egy röpke mozzanatát, hagyjuk magunkat elmerülni, elveszni az emlék kupac alatt, s békés mosollyal az arcunkon a megnyugvás és béke lesz úrrá lelkünkön. Jól van ez így. Ez az élet rendje. Aki marad, az emlékezik.
Apu! Ma ugyan a te születésnapod van… de az itt maradottaknak kívánok boldogabbat, könnyebbet. Mindig szeretni foglak.

“Ha azt akarod, hogy emlékezzenek rád halálod után, írj valamit, amit érdemes olvasni, vagy TÉGY VALAMIT, AMIRŐL ÉRDEMES ÍRNI.” (B. Franklin)

(2017.03.26.)