“Az anyaság állás. Szabadság és túlórabér nélkül, ami csak azt bizonyítja, hogy ez tényleg vezetői pozíció.”

Úgy tartják, hogy egy szülő soha sem adhatja fel. Butaság! Feladhatja. Pontosabban, feladhatná, ha akarná. de…. az ember, talán már gyereke fogantatásának pillanatától kezdve, megváltozik. Talán még ő maga sincs ennek tudatában. S attól a pillanattól a „feladom” ige nem létezik a szótárában, hiszen ha önmaga miatt meg is hátrálna olykor, olykor…..a gyermeke miatt akkor is rendületlenül menetel előre, ha feneketlen vizesárok,  felhők fölé magasodó kőszikla, vagy éhes oroszlán csorda jelenti az akadályt.

„AZ ÉDESANYÁK NEM HALNAK MEG, CSAK FÁRADT SZÍVÜK PIHENNI TÉR.”

Egy szülő féltőn óv, aggódik, megszid és bátorít. Egy szülő tanácsot ad, dicsér és olykor halálosan kimerült. Egy szülő a titkaid legbiztosabb őrzője,  a legnagyobb drukkered és feltétel nélkül szeret. Egy szülő képes csillagokat lehozni neked, hogy a félelmeid sötétségét elkergesse, mosolygó napot varázsolni, ha rossz kedved van, hűs szellőt kelteni, ha láztól ég a tested. Egy szülő előtt nincsenek lehetetlen feladatok. Bármire képes, csak egyre nem: feladni. De olykor megesik, hogy  a szülő bár nem adja fel, de szíve, az az érzékeny kis jószág,  megfárad. Megfárad, hiszen hosszú éveken át, napi 24 órában szüntelenül szeretett, aggódott , féltett és izgult. Érted, te gyermek! Talán …egyszer…majd….ha a te kicsi szíved is szülői szívvé lép elő….megérted, hogy az a szív, soha olyan fontos tisztséget be nem töltött, mint attól a pillanattól kezdve, mikor szülővé lettél. S ez nem szűnik meg, egyetlen dobbanása sem telik el úgy, hogy azt suttogja: szeretlek kicsim, bármi is történjen.

„Az anya nem az a személy, akire támaszkodunk, hanem aki szükségtelenné teszi a támaszkodást.” (D.C. Fischer)

(2016.04.04.)