„Este. A lány hívja az anyját, hogy megmutasson neki egy vicces, macska videót. Anya odaül a lánya mellé, együtt nevetnek. 30 gondtalan perc.

Anya főz. A lányát előcsalogatja szobájából a finom illat. Míg készül a vacsora, a lány asztalhoz ül és csacsog, cseveg, nevetgél. Beszélnek időről, divatról, családról, ételekről. 20 szórakoztató perc.

Vacsora. A lány nem vonul vissza remetelak szobájába. Marad a meleg színű, barátságos konyhában, jóízűen eszik. 20 nyugodt perc.

Később anya és lánya magazint nézegetnek. A lány, hirtelen megkérdezi: Anya! Szerinted az én bőröm szép? Szerinted én szép vagyok?

Anya párás szemekkel, csordultig telve szeretettel, lágyan pillant pille súlyú lányára. Halkan, alig hallhatóan suttogja: Gyönyörű vagy kicsikém! Egyetlen, hosszú, meghitt pillanat.

Felkapod a fejed a fenti történet töredékre: Na és? Mi ebben a különleges? Így természetes. Igen. Van, ahol így telnek a napok.  Többségében. De vannak olyan életek, ahol még egy atomrobbanás is Barbi babák rószaszín piknike, a mindennapok emberi kapcsolatához képest. Nem azért, mert így akarnak élni. Nem azért, mert ez teszi boldoggá őket. Keresik az egymáshoz vezető utat, a saját lelki békéjüket és dolgoznak azon, hogy ne csak napi 70 tökéletes, boldog perc jusson nekik.” (T.K.)

(2014.04.08.)