„Ahhoz, hogy beleszeressünk valakibe, legalább egy halvány reménysugárra van szükség, hogy esetleg viszonozza érzelmeinket.” (F. Alberoni)

Egy el nem küldött levél, barátnőmnek!

Drága! Pontosan tudom, mit érzel most. Értem és átérzem a kétségbeesésedet, a bizonytalanságodat. A szerelem már csak ilyen! Hirtelen betoppan az életedbe, akadályt nem ismerve száguld végig rajta, perzsel és éget. S amilyen tempóban érkezett…. olyan váratlanul illant tova, maga után hagyva kérdések tucatját, az értetlenséget, a fájdalmat és a könnyek záporát. …. mert így történt! Igaz?

Gyötröd magad a róla készült fotók nézegetésével. Hogy emlékezz az illatára, olyan tusfürdőt használsz, mint ő. A nálad felejtett pólóját hordod. Elalvás előtt végiggondolod az utolsó, együtt töltött napokat, amikor még boldog, nagyon boldog voltál, amikor még látszólag minden teljes volt. …mert így történt! Igaz?

Tudom, milyen fájdalmakkal kelsz és fekszel. Reménykedsz. Folyamatosan reménykedsz, hogy visszatér, hogy bocsánatot kér, hogy könyörög: folytassátok, mintha a szakítás meg sem történt volna. S azt is tudom, lelked mélyén szeretnéd őt visszakapni, de kétségeid vannak, hiszen a kapcsolat már soha nem lenne ugyanolyan, mint korábban. …. mert így érzed! Igaz?

Tudom, hogy tanácsot adni tilos szívügyekben. De itt vagyok neked, vállaimon kisírhatod magad, meghallgatom az összes keser-édes történeted róla, újra és újra végignézem veled a közös fotóitokat, s valószínűleg együtt sírok majd veled…..mert a barátnőm vagy…. mert a fájdalom magányosan jobban fáj és tovább tart….

S tudom, biztosan tudom, hogy látlak én még talpig mosolyban, csillogó szemekkel ragyogni…..mert rád talál az igazi és vele együtt az új szerelem. Őszintén kívánom, hogy ez mielőbb így legyen!

„Sokszor tűnődtem: vajon meddig remél az ember? Most már tudom: az utolsó pillanatig.” (Örkény István)

(2014.07.12.)