„Vannak pillanatok az ember életében, amikor megérzi, hogy ettől a másodperctől fogva valami ezentúl másképpen lesz.” (Szabó Magda)

Imádott Fekete Párducomat eladom. Ruháimat válogatom és csomagolom. A puha fészket jelentő bútoraimat hátrahagyom, elajándékozom, eladom. És közben a sírás fojtogat szüntelenül. A szívem bolond módon össze-vissza kalapál. S az érzést, ami hajnalban felébresztett, s azóta fogva tart…. képtelen vagyok leírni. Olyan, mint egy eddig még nem ismert koktél, amit először kóstolgatok. Ízlelem. Próbálom kitalálni az összetevőket. Rájönni, hogy mire emlékeztet az illata. Kíváncsian várom, milyen emléket hoz a felszínre a kortyolgatása. Igen, a jelenlegi állapotom éppen ehhez hasonlít. Fájdalmas. Reményt sugalló. Bizonytalansággal teli. Izgalmas. Boldogságra késztető. Könnyeket csalogató. – Istenem! Mennyi, egymással ellentétes érzés kavarog bennem, s még nem tudom a pozitív vagy a pesszimista érzések kerülnek felülre….. melyik énem, a derűlátó vagy a magába roskadó lesz a befutó. De nagyon igyekszem, hogy ne csak mondjam, de érezzem is, hogy igen….

MOST FOG KÖVETKEZNI AZ ÉN NAGY NYITÁNYOM, AZ ÚJ ÉLETEM KEZDETE

Senki sem állítja, hogy a változás könnyű, hogy sosem jár lemondással, áldozattal, hogy csupa mosoly és kacagás. Olykor már az elején tudjuk, hogy megéri kockáztatni, de van úgy, hogy hiába minden erőfeszítés és rizikó…. minden balul sül el, semmi sem úgy alakul, ahogy szerettük volna. Talán, mert nem a mi utunk, amire ráléptünk. Viszont…. ha soha nem hazárdírozunk, ha soha nincs bátorságunk az ismeretlen felé venni az irányt, felfedezni új utakat, megszelídíteni új viharokat…. akkor minden esélyt elutasítva ott ragadunk, ahol, a továbblépés lehetőségétől megfosztva önmagunkat. Vannak, akik beérik azzal, ami éppen van, nem vágynak sem jobbra, sem többre, sem boldogabb létre. S akadnak szép számmal olyanok is, akik szomjaznak a változásokra, reménnyel telve akarnak egy teljesebb életet, s ezért hajlandóak tenni, áldozatot hozni, átmenetileg (de csakis átmenetileg) vállalni a nehezebb utat, a kihívást, az erőpróbát. Halkan jegyzem meg: remélem, én is ez utóbbiak közé tartozom. Jelenleg viszont nem merném ezt határozottan kijelenteni. De igyekszem, mert akarom azt az új életet, a maga teljességében, örömében, mámorában…azt, ami végre a sajátom, csak a sajátom, nem másoké. Mert…. egyszerűen csak jár nekem, mert megszenvedtem, kellő alázattal viseltem a sors arcul csapásait hosszú évek óta….. jár nekem, mert a lelkem megnyugvásra és békére vágyik. ….ahogy talán a te lelked is.

„Az ember egyedül nem kezdhet új életet. Mindenkinek szüksége van egy útitársra, egy játszótársra, ha úgy tetszik, hogyha mi eltévednénk, ő mindig lássa az utat, hogyha vesztésre állnánk, akkor ő segítsen a küzdelemben.”

(2014.11.19.)