„Nem feledkezhetünk meg róla, nem felejthetjük el, hogy mennyire szerettük, csak mert fáj. Szerinted ő elfeledné, mennyire szeretett minket? A szívünkben őrizzük meg őt, és az imáinkban. És ennek így is kell lennie.”

A nap ma is ugyan úgy felkelt. Az esőnek ugyan olyan az illata. Ma is ugyan úgy születnek kisbabák, s köttetnek frigyek. A világban ugyan úgy történnek események, drámák, sikerek… örömmel vagy bánattal teliek, az emberek jönnek és mennek, útjukat követve.  Én is ugyan úgy teszem a dolgom…. majdnem ugyan úgy. ….mert az élet, valóban nem áll meg.

„AZOK…. AKIKET ELVESZÍTETTÜNK, NEM A FÖLDBEN PIHENNEK, HANEM BENT LAKOZNAK A SZÍVÜNKBEN.”

Mondhatnám, hogy semmi sem változott. De ez nem igaz! Az életem egy hosszú fejezete lezárult. Új lapot kezdtem. Az életem folytatódik tovább, de nélküle…. A gyász előbb-utóbb mindenkit utolér a maga módján, veszteséget, fájdalmat hozva. S az egészben a legkegyetlenebb a tehetetlenség, hogy nem tudjuk irányítani. Nem értem! A gyász is az élet természetes velejárója, az élet rendje. Akkor miért olyan nehéz elfogadni az elmúlást? Miért zuhanunk meg, omlunk és törünk össze, ha ez bekövetkezik egy szerettünknél? S mit tehetünk, hogy a napokat túléljük, hogy ne zakkanjunk bele a hiányába? Szerencsés vagyok. Igen, jól olvastad. Szerencsés vagyok, mert bár ő nincs velünk, de minden egyes emlékképem róla mosolygós, minden egyes felelevenített történetünk, melynek szereplője volt, örömmel teli, minden egyes közös emlékem vele, boldogsággal tölti el a szívem. A szívemet, melyen a veszteség lyukat égetett, ami sosem gyógyul be. Az idő múlása gyógyír. Így tartják. Tudom, hogy egyszer majd, könnyebb lesz, egyszer majd, már nem menekülök a zuhany alá, hogy ott zokogjam ki magam, egyszer majd, könnyebb lesz levegőt vennem, ha egy illat, egy  tekintet, egy szó őt juttatja az eszembe. Egyszer eljön ennek is az ideje. De addig is….dolgom van. Mondjuk…mesélni Pankának minden egyes alkalommal egy-egy rövid történetet a nagypapájáról, hogy tudja, milyen nagyon szerette őt, hogy tudja, mennyire hiányzott neki, hogy  megismerje. Legalább így, az én csodálatos emlékeim által.

„Én tudom, milyen elveszíteni egy szülőt, akit szerettél, és aki szeretett téged. Tudom, hogy ez kettéosztja az életedet: „előtte” és „utána”. Bármennyi idő telt el azóta, bármilyenek is voltak a körülmények, a gyerekben örökké megmarad a fájdalom.” (N. Roberts)

(2016.09.18.)