„Az életről tudom, hogy véges, de akadnak pillanatai, melyek felérnek az örökkévalósággal.” (Vavyan Fable)
Kicsit olyan vagyok most, mint a mesebeli Csipkerózsika, amikor felébredt hosszú álmából. Eddig is volt életem. Ha nem is tökéletes. De hát kérdem én: kinek van olyan? Éltem. Dolgoztam. Gyerkőcöt neveltem. Voltak programjaim, kedvteléseim, vállalkozásom, randijaim, álmaim, terveim. Mégis…. pár hónapja mintha egy láthatatlan erő igazi életre keltett volna, s folyamatosan új és újabb életteli lehetőségeket kínálna. S közben azt suttogja: ne félj, vágj bele, ez már jó ideje járna neked, meg tudod csinálni. Én meg hiszek. Önmagamban, az erőmben, a kitartásomban, a lelkesedésemben.
„AZ EMBEREK ROSSZUL MÉRIK AZ IDŐT – EGYETLEN MÉRTÉK VAN, AZ ÁTÉLÉS SEBESSÉGE.”
A lányom pár hete, egy anya-lánya programról haza tartva azt mondta: „Muci! Tök jó, hogy végre elkezdtél élni, egy csomó, elsőre őrültnek tűnő dolgot kipróbálni. Jó látni, hogy boldog vagy.” Furcsa. A munkám ugyan az. Az otthonom ugyan az. A mindennapjaim is szinte ugyan úgy telnek. Akkor mégis mi változott? Én magam. A hozzám közel álló, régi ismerőseim szerint pont olyan bolondos, kissé őrült és lehetetlent nem ismerő vagyok mostanság, mint anno…. fénykoromban (ami gyanítom, hogy a 20-s éveket jelentheti). Mindig fegyelmezett nő voltam, kötelességtudó, céltudatos, akinek a humor volt a relaxáció. És most, új kapukat döngetek, új kihívásokat keresek, új és újabb megmérettetések elé állítom magam… és nagyon élvezem, hogy képes vagyok megugrani az akadályokkal. Talán kicsit megijedtem, hogy az idő(m) rohamosan múlik, hogy a boldogság listámon túl sok a még valóra nem váltott terv, hogy nem akarok úgy itt hagyni majd mindent, hogy semmim sem marad. Hiszem, hogy az élményeim az utolsó szívdobbanásig velem maradnak, hűséges barát módjára elkísérnek, hogy az élmény az egyetlen, mit soha el nem vehetnek. A legutóbbi utazásom során döbbentem rá, hogy ha tehetném, minden szerettemnek az élményt adnám ajándékba, melyet volt szerencsém ott, a távolban meg- és átélni. De sajnos, csak az élménybeszámoló marad, igaz… mindezt Kata hévvel, szenvedéllyel átitatva, humorral körítve, ami olyan nagyon jellemző rám. Úgy érzem, jó az irány, melybe beálltam. Úgy érzem, végre nem elpazarolt az időm, hogy a lehető legtöbb igazi, megélt élménnyel ajándékozom meg magam. Nem tárgyakkal, nem cipőkkel, nem ékszerekkel. S tudom, érzem, ott a szívem legmélyén, hogy ha nem is tökéletes ez az élet, de … boldog vagyok, mert végre nem félek élni, önmagam lenni, felvállalni azt. És ezen az úton haladva olykor magamat is meglepem, felfedezvén egy addig nem ismert oldalamat, izgalmas tulajdonságomat, merész énemet. Bátorság kell ehhez is!
„Az idő néha észrevétlenül halad, áramlik, szalad, és semmi sem függ attól, hogy egy óra múlt-e el, vagy kettő, vagy három, máskor pedig néhány rövidke másodperc, az időnek egy parányi töredéke olyan fordulatot hoz, aminek következményei hosszú éveken át éreztetik hatásukat.” (L. Fuks)
(2018.11.12.)