“Mindannyian különböző utakat választunk az életünkben. De bárhová is megyünk, mindenhová viszünk magunkkal egy kis darabot…. mindenkiből.”
Szeretetlennek érzem magam. Kicsit magyartalanul hangzik. Kicsit igaztalan, de…. mégsem hazugság. Talán inkább fél igazság. Mert van, amikor nem elég a család, a barátok szeretete, a kollégák vagy üzleti partnerek elismerése, a szomszédok kedvessége…. van, amikor ez mind kevés! Amikor hiányzik valami, hiányzik az az egyetlen egy érzés, annak az egyetlen egy embernek a szeretete, figyelme, érintése, jelenléte…. amitől kerekebb lesz a világ. A saját világunk.
„MA VAGY A HÁTRALÉVŐ ÉLETEDBEN A LEGFIATALABB. ITT AZ IDŐ, HOGY IGAZÁN JÓL KEZDJ ÉLNI!”
Szeretetlennek érzem magam. S miközben ezt leírom…. szégyent is érzek. Hiszen számtalan ember él, akiknek végképp nincs részük semmilyen szeretetben, semmilyen megbecsülésben, mert… egyszerűen nincs senkijük, se család, se barát, se szomszéd. Senki. Nem csupán egyedül élnek, magányosan, mindenki által elfeledve, leírva, de….. otthon, munka, célok, tervek nélkül élik túl egyik napot a másik után. Mégsem adják fel. Nem dobják be a törölközőt. Honnan merít az ember ilyen határtalan erőt, élni akarást? Az az ember, akinek senkije sincs. Akinek semmije sincs, csak az az életnek nem nevezhető valami, amit napról napra tenget, vegetálva.
Van egy gyönyörű lányom. Van egy kellemes otthonom. Van szerető családom. Van munkám. Van néhány jó barátom. Van pár szakmai sikerem. Van pár közelebbi-távolabbi célom, tervem, álmom. Van egészségem. És amikor kiteszem a lában a lakásból, a város aszfaltját koptatva teszem-veszem-intézkedem a dolgaimat illetően, tucatnyi ismerős köszön rám, állít meg pár mondatra, integet ki a kocsiból, vagy kilép az üzletből, hogy megkérdezze mi újság velem, régen látott. Hitem szerint, azért, mert kedvelnek, szeretnek. Kérdem én: mégis honnan veszem a bátorságot, hogy ezek után szeretetlennek érezzem magam? Telhetetlen lennék? Miért nem elégszem meg azzal a szeretet dózissal, ami van? Miért vágyom több szeretetre, mint ami megadatott? Azt gondolom, hogy nem az áldott jó szívem miatt adományozok, segítek másoknak. Sokkal inkább, mert lelkiismeret furdalásom van, hogy viszonylag kellemesen élek, míg mások csak tengődnek. S boldoggá tesz az a tudat, az a tény, hogy ismeretlenül is, de megoszthatom annak egy részét másokkal, amim van. Hitem szerint minden a szeretettel kezdődik. S talán, ha egyszer, úgy fordul az életem kereke, hogy én kerülök gödörbe, nagyon mély gödörbe…. reménykedem, hogy legalább egyetlen ember akad majd, aki nem hagy magamra, nem engedi el a kezem, nem engedi, hogy elkallódjak…..hogy még akkor és úgy is, de szeretni fog.
„A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyengédségre, nem tud meglenni nélküle.” (Márai Sándor)
(2018.06.17.)