“Az otthon menedék a viharoktól  –  mindenféle vihartól.” (W. J. Bennett)

Emlékszel az első találkozásunkra? Nem találtalak vonzónak. Nem tetszettél. Az igazat megvallva….. semmi sem tetszett benned. De pár hét elteltével fantáziát láttam benned, s maradtam. Veled. Bizonytalan voltam…. magam sem tudtam hogyan tovább, milyen lesz a kettőnk közös élete, hogy szeretni foglak e valaha is. Mégis belevágtunk… lassú araszolással.

„AZ OTTHON NEM CSAK TÉGLA, MEG MALTER, (…) HANEM EGY ÉRZÉS IS. AZ ÉRZÉS, HOGY TARTOZUNK VALAHOVÁ ÉS PERSZE A SZERETETÉ, EGY JOBB JÖVŐÉ, A REMÉNYÉ…”

Nem voltak hosszú távú, megálmodott terveim, elképzeléseim veled. Azt hiszem akkoriban túlélésre játszottam. Gondoltam, egy kisebb, küllembéli változás jót tenne. Neked. (Bár, így utólag el kell ismernem, inkább az én lelkemnek  volt szüksége erre, az elfoglaltságra, a plusz feladatra.) Csak olyan alig észrevehető „kozmetikára” gondoltam. Aztán egyik nap rádöbbentem, hogy szeretnélek megajándékozni… megadni neked mindazt, amitől egésszé lehetsz, ami által megmutathatod az egyszerűségedben  rejlő szépséget, amitől újra életre kelsz, ami által új célod lehet.

Nem volt könnyű ez az időszak. Emlékszel? Ott ültem magamba roskadva és véget nem érő zokogástól kísérve igyekeztem tudomásodra adni, hogy kétségbeesett vagyok, hogy nem tudom mi lesz ebből a „kapcsolatból”, hogy nem tudom megmondani, szeretni foglak-e valaha is. Aztán…. egyik napot követte a másik. S nem dobtuk be a törölközőt. Én formáltalak, te engedted. Én terveztem, te alakultál. Én egyre boldogabbá váltam, te napról napra megajándékoztál egy-egy újabb kis csodával. Mire a végére értünk a kettőnk közös kis projektjének…… megszerettelek. Élethosszig tartó, különleges helyet kaptál a szívemben.

S most itt állunk a tapintható csendben,  csak te és én, mint a kezdeteknél. Te elfogadva a döntésem, mint mindig. Én a könnyeimtől szinte vakon. És nem találom a megfelelő szavakat a búcsúra…. a tőled kapott, ölelő melegségre….a nyugalomra és biztonságra, melyet adtál… Nem ítélkeztél, ha kócosan, kifakult pólóban csinosítottalak. Nem háborogtál, ha egy héten kétszer is átrendeztem a szobát. Azt is elviselted, amikor az új pác receptemet próbáltam ki és minden porcikád levendula-fokhagyma-narancsbors illatban fürdött. Minden őrültnek tűnő ötletemet békés megadással fogadtad és hiszem, hogy mindezekkel csak alkottam, hozzátettem mindahhoz, amit tőled kaphattam.

Itt és most véget ér a kettőnk közös útja. Láttad az előjeleket, de én soha nem mertem kimondani, hogy VÉGE, mintha ezzel megmásíthattam volna a végkifejletet.  Nyugalom Szigete – ez voltál nekem. Ügyeltél rá, hogy ajtón kívül tartsd mindazt, ami negatív, ami bántó, ami a mélybe húz. Egy pihe-puha, igazi fészek voltál,  titkaim tudója, könnyeim őrzője, nevetésem tanúja. Szerencsés vagyok, hogy lakásból otthonná varázsolhattalak és hálás vagyok, hogy az én otthonom voltál. S most, a szemeimet lehunyva, elraktározom emlékeim közt, azt a semmivel össze nem téveszthető kellemes, finom illatot, a semmivel össze nem hasonlítható békét, mellyel fogadtál, valahányszor a küszöböt átléptem. Állok az ajtóban. Csak még egy pillantás. Még egy… és nem marad más, mint halkan becsukni magam mögött az ajtót. Egy korszak ismét lezárult.

„Nem az utazáshoz kell a bátorság (…). Bátorság ahhoz kell, hogy elhagyd az otthonodat.” (S. Westerfeld)

(2022.12.20.)