„- Újra belevágnék.
-A kalandba? ….
-Másra gondolok. Rád, rám, ránk, a kölykökre, az egészre. Újra így csinálnám. Téged
választanálak, mindig.”

Levéltitok, melyet mindig tiszteletben tartottam, (s melyet most mégis megszegek). Emlékszem, amikor felsős diákként kiterjedt levelezést folytattam az nagy Szovjetunióba, Lengyelországba, Franciaországba .… ha anyukám felbontotta a leveleimet, számolnia kellett egy esetleges világégéssel vagy atomvillanással. Régi, szép emlékek. Kis időre visszareppennék… oda… akkoriba…az időbe…. amikor még együtt voltunk… mi, a CSALÁD.

„NEM TUDOM, HOGY MI VÁR RÁNK A JÖVŐBEN, CSAK AZT TUDOM, HOGY ANNYI IDŐT SZERETNÉK VELED TÖLTENI, AMENNYIT CSAK TUDOK. TE VAGY AZ ELSŐ, AMIT LÁTNI SZERETNÉK, AMIKOR FELÉBREDEK.”

Iratokat kellett keresnem anyukám dolgai között, otthon. Otthon, mely számomra sok boldog emlék, kaland színhelyét, a családot, a szeretetet jelenti. Otthon, melynek falai tanúi voltak első lépéseimnek, csalódásaim könny áradatának, a nagy bolondozásoknak… falak, melyek közt mindig azt éreztem, semmi rossz nem történhet velem, semmi baj nem érhet. A keresés közben kincsre leltem. 1965. februárjából. Levelek a múltból. Levelek, melyeket apukám írt anyukámhoz, az esküvő előtt 3 hónappal. Levelek… írott sorok a szeretet szellemében. Tele érzelmekkel… féltés, szeretet – szerelem, bizonytalanság a közös jövőt illetően. Az írások születésekor Apukám 29, anyukám 19 éves volt. Izgatottan várták 1965. május 8-t, a Nagy Napot. Apukám az egyik levélben azt írja:”…most estig melózok. Úgy gondolom, ezért most nem haragszol Rám, ezt már nekünk csinálom. Majd meglátod, milyen szép függönytartót csinálok.” Miközben olvastam ezeket a sorokat, mosolyon kaptam magam. Látni véltem magam előtt csinos, villogó szemű, fekete hajú apukámat, ahogy megtölti a mára már elsárgult levélpapírt… nem egyszerű írással, hanem szeretet írással. Egy másik levélben: „Kicsi! Már olyan gyakorlatom van a bevásárlás terén, mint egy „szakképzett háziasszonynak”. Anya hétfő óta fekszik, beláthatatlan ideig. Így nekem kell mindent intézni. Eleinte egy kicsit furcsa volt, most már kezdem ezt is megszokni. De az biztos énbelőlem nem jó háziasszony lett volna, mert nagyon sokba kerülne a háztartás. Így csak jó, hogy nem lánynak születtem –no, nem csak ezért! – másért is. Szóval, szó sem lehet róla, hogy majd én kezeljem a pénzt, majd annak idején, mert akkor csak egy hétig tudnánk mit enni a fizu után. Így önként lemondok erről.” Egy harmadik levélből megtudom, hogy 1965. februárjában Tótkomlós le volt zárva, súlyos,  sertés száj és körömfájás járvány miatt. Engedélyt kellett kérni a Tanácstól, hogy pl. egész hétvégére elhagyhassa valaki a falut.

Hihetetlen időutazást kaptam ajándékba így, Karácsony előtt. Hiszem, hogy SZÜLEIM KÖZÖS AJÁNDÉKA EZ …. nekem … a szeretet ünnepe alkalmából. Hálával tartozom nekik, soha nem szűnő emlékezéssel és feltétlen szeretettel a szívemben.

„Ne mondj semmit sem. Csak szeress, csókolj meg, ölelj magadhoz, melegíts fel, és éreztesd velem, hogy milyen szerencsés vagyok.” – Biztosra veszem, hogy ők így, ezt érezték egymás iránt, az utolsó pillanatig, míg szívük dobbanni tudott.
(2022.12.16.)