„ A lélek csak akkor élhet, ha valamit kockáztat. Kockáztatni azt jelenti, olyan valamibe kezdeni, amelynek kimenetele ismeretlen. ”(A. Grün)

Én megtettem. Kockáztattam. Többször is. Izgalmas volt. Kalandos. Boldoggá tett. Megmérettettem. Ragyogtam. Végre éltem. A saját életemet. De a Sorsom úgy látta jónak, ha újra leckét ad, ha újra tanulásra késztet. És bár megértettem a leckét, mégis…. összetörtem, lélekben. Oda a ragyogás. Elhalványult minden érzés, ami boldoggá tett. Az emlékek, mintha nem is az enyémek lennének. Idegenként tekintek rájuk. Úgy érzem magam, mint egy sivatag közepén árválkodó virág. Nincs ott semmi keresnivalója, mégis ott van. Küzd. Élni akar. Bár esélye csekély.

„LELKET CSAK EGYSZER KAPUNK.”

S ha így van, akkor óvnunk kell és törekedni arra, hogy ápoljuk, hogy életben tartsuk. Lélek nélkül vajon lehet e létezni, élni? Gyanítom, hogy a biztos válasz erre a… nem. Hiszem, hogy a lélek úgy működik, mint egy finom fotómasina, nagy-nagy memóriával. Lefotóz, rögzít, megment minden élmény pillanatot, örömmorzsát, boldogság szeletet… s biztonságban megőrzi számunkra, hogy bármikor elővehessük a lélekdobozból… amikor a szükség úgy hozza…. feltöltődni, bánatot elhessegetni, emlékezni arra, aki, ami már nincs….  vagy csak szeretnénk újra átélni azt a pillanatot, visszacsempészve az akkori érzelmeket, érzést. A lélek megbízható, hű társ. De van, hogy a legféltőbb ápolás és megélt, színes élet mozzanatok ellenére is haldoklani kezd. Amikor nincs újabb és újabb élmény pillanat, amit elmenthet, megőrizhet. A lélek mellőzöttnek kezdi érezni magát, céltalanul lézeng, keresve a helyét. S egyszer csak, mint a selyemhernyó, bebábozódik. Visszavonul, s türelmesen vár….. akár egy csodás selyemlepke, hogy új életre kelvén, betöltse méltó helyét. S újra kalandozhasson és menthessen… számunkra… élményeket, érzéseket… az ÉLET-ünk pillanatait.

„ Minden sóhajtásnak előzménye van, a sejtek, a vér, az izmok, a könnyek, a verejték mind a lélek szolgálatában állnak. ” (Schäffer Erzsébet)

(2019.09.01.)