„Csodálatos a természet, de nem igazán következetes, mert megtagadja az egyiktől azt, amit megadott a másiknak.” (A. Gavalda)

Olykor igazságtalannak érezzük a sorsot. Nem tudjuk, hogy miért születik valaki egészségesnek, míg mások testi fogyatékossággal jönnek a világra vagy később válnak azzá. Míg a többség ebbe beletörődve, a sorsnak megadva magát éli le az életét, addig akadnak olyan bátrak, hétköznapi hősök, akik dacolva, fittyet hányva fogyatékosságukra, felveszik a kesztyűt és kihozzák az életük minden egyes napjából a legjobbat, s megélnek számtalan csodás élményt.

„A PATAK IGAZODIK LEHETŐSÉGEIHEZ, ÉS ÚGY KERES UTAT MAGÁNAK…”

Gyakran érezzük magunkat a világ legszerencsétlenebb emberének, kétségbeesve zuhanunk meg, holott csak a szemléletünkön, a dolgokhoz való hozzáállásunkon kellene a spotmérőt kicsit az „optimizmus” felirat felé tekerni. Sokan sajnálkoztak rajtam, amikor gipsztopánban láttak. Nem értették, miért nevetek, hogyan tudok viccelődni… még ezzel is. Elmondom. Adott egy lány, aki születésekor lábak nélkül látta meg a napvilágot. Adott egy fiú, aki teljes vakságban éli a mindennapokat. A lány maga is sportol, paralimpikon, vízipólós. E két fiatal, fittyet hányva testi fogyatékosságára, gondolt egy merészet és egy ragyogó nyári napon meghódítva a bárányfelhőket, tandemet ugrott. A vak fiú elmesélte pilótájának azt, amit  kifinomult érzékszervei által, látás nélkül „látott”, ott fenn, 4000 méter  magasban szárnyalva, zuhanva, ernyőzve. A lábak nélküli bájos lány, pont úgy nevetett, sikított a határtalan kék ég alatt, mint bármely, nem fogyatékossággal élő embertársa, s ragyogó arccal, élményekkel telve landolt. Kérdem én: milyen jogon lennék elkeseredett, kétségbeesett, amikor ezek a fiatalok pont úgy örülnek az életnek, pont úgy élvezik és élik meg  annak szépségeit, mint én, aki végtagokkal és látással megáldott, egészséges ember? Ők nem adták fel, ők képesek minden egyes napon rácáfolni az élet látszólagos igazságtalanságára, learatni minden nap élmény termését. Akkor én miért hátrálnék meg? Ők semmivel sem kevesebbek, sőt… többek, jóval többek. Hiszen képesek az élet azon apró csodáit is észrevenni és megélni, minden finom, árnyalatnyi rezdülésével, ami mellett te vagy én…. elsétálunk. Bátrak, mert előnyt és erőt kovácsolnak mindabból, amit a természet nem adott meg nekik.  Mennyivel egyszerűbb feladni és hagyni, hogy szétessen minden körülöttünk, bennünk, mint küzdeni az álmainkért, az élményekért, a sikerért, az önmegvalósításért. Már tudom, hogy megéri a kihívások, a nehezítő körülmények dacára is, olykor a nehezebb utat végigjárni és nem feladni, nem visszafordulni. Számomra egy átmeneti, nehezebb időszak,  egy kilónyi gipsz kevés ahhoz, hogy feladjak bármit is. Csak lehetőséget kaptam, hogy átgondoljam a leckét és tanuljak belőle. De félni nem fogok…. mert nem akarok.

„Minden emberi lény, akár fogyatékos, akár nem, igyekszik képességei legjavát nyújtani, és ha boldogságra törekszik, meg is fogja lelni a boldogságot.” (N. Higashida)

(2019.08.21.)