Széthullott a családom, gyorsan és minden értelemben. A veszteség túl  nagy és fájdalmas. De egyszer csak az a merész és erős remény fészkelte be magát a lelkembe, hogy új családot találok, új család talál rám.

„A családot nem a vér határozza meg, hanem az, hogy ki nyújtja feléd a kezét, amikor a legnagyobb szükséged van rá.”

Pár éve hiszek abban, hogy a velünk történt drámák vagy  a látszólagos rossz mögött ugrásra készen lapul valami jó, valami más, egy új kezdet. Amikor 3 éve apukám elment, egy reggelen úgy ébredtem, hogy csillapíthatatlan vágyat éreztem arra, hogy Kubába utazzak. Csak jóval később nyert értelmet mindez. Apukám azt mondta az egyik utolsó beszélgetésünkkor, hogy kezdjek el élni, hogy végre legyek fontos önmagamnak, hogy változtassak az értékrendemen, mert csak egy életem van. Ne várjam meg, míg egy reggelen arra eszmélek, hogy az élet komótosan elaraszolt mellettem, de…. nélkülem. S én 1 évvel ezelőtt erre az útra léptem.Nem bántam meg. Pár napja egy szerencsétlen landolás következtében, baleset ért. Lehetnék dühös, kétségbeesett vagy befelé forduló. Én mégis boldog vagyok. Igen, most talán meghökkenve nézed az előbbi mondatomat. A bokatörésem által valami olyasmit kaptam, amire a legelrugaszkodottabb álmomban sem számítottam.

„HINNI VALAMIBEN MÉG NEM MEGOLDÁS, DE A MEGOLDÁS KEZDETE.”

Számtalanszor hallom, hogy  a szeretet nem tűnik el, visszatér hozzánk, valamikor, talán másoktól, más formában, de visszajut. Jó ideje azt éreztem, ez csak  blabla, a való életben ez nagyon nem így működik. Aztán, egy ragyogó nyári napon, az Élet úgy dönt, ideje végre meggyőzni a hitetlenkedőt. Soha nem vágytam tökéletes, hibák nélküli életre. Egyszerűen csak  annyit reméltem, remélek, hogy az életem összességében inkább boldog lesz, mint sem és olyan emberek társaságától övezve élem meg, akik azért szeretnek, ami és aki vagyok. Minden egyes alkalommal, amikor a reptér kapun átlépek, ugyanazt érzem: haza értem, otthon vagyok. Ezért hiszem, hogy Sors okkal vezetett  az EJE-k közé. Hiszem, hogy az életem több és jobb lett általuk. És reménykedem, hogy az ő életükben is egyszer, majd  képes leszek legalább egy kis emlék lábnyomot hagyni, egy emlékezetes mosoly, egy rám jellemző gesztus vagy bármi által. Több bölcselet szerint is, bajban ismerni meg a másikat. Ebből jelesre vizsgázott az EJE Család. Soha nem szembesültem, részesültem ennyi szeretettel, aggódással teli megnyilvánulással, törődéssel. Soha nem éreztem még, hogy jelentéktelen kis porszem létemre, ennyien szurkoljanak értem. Visszakaptam a hitemet. A hitet az emberségben, melyet réges-rég elvesztettem. Hinni kell! Mindenkinek! A jóságban, az Élet szépségében, a család erejében, a kitartásban …. valamiben. Nem jellemző rám, hogy nem találom a megfelelő szavakat, jelzőket. De ez most pont egy ilyen.

Különleges helyet kaptatok a szívemben, örökös tagsággal. Megtisztelő a családotokhoz tartozni.

„Ha minden beborul, s úgy érzed, zivatarban állsz, mosolyogj, hisz minden eső magával hozza a szivárványt.” (S. Attila)

(2019.07.14.)