„Az emberi méltósághoz való jog egy különleges alapjog. A különlegessége a védett értékből fakad, az emberi méltóságból, amely a maga teljességében a jog eszközeivel nem határozható meg.”

 

Amikor egy megalázó, rossz kapcsolatból nem lépsz ki az anyagiak miatt, a közös gyerek miatt, vagy mert úgy érzed, egyedül nem tudnál boldogulni. Amikor egy munkahelyet, ahol a munkádat nem becsülik meg, téged, mint embert semmibe vesznek, csak azért nem hagyod ott, mert szükséged van a minimálbérre. Ezeken és az ehhez hasonló kiszolgáltatottságot jelentő helyzeteken, csak te vagy képes változtatni, felülkerekedni rajtuk, kilépni belőlük. Senki más nem teheti meg helyetted. Nem könnyű. Sőt… olykor erőn felüli kihívást jelentő feladatnak bizonyul.

„A VILÁGI MÉLTÓSÁG ARANYFÜST ÉS JÁTÉKPÉNZ, DE AZ EMBERI MÉLTÓSÁG VALÓSÁG, SZÍNARANY.”

Egy bizonyos életkor felett már mindenkinek volt része megtapasztalni a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség, a védtelenség érzését. Amikor másokra vagyunk utalva, másoktól függünk. És az ezen állapotot kísérő érzést, a dühöt, amiért gyengének látszunk.

Az élet mindig igyekszik addig még nem tapasztalt helyzeteket teremteni, ezzel is próbára tenni. Ilyen pl. amikor betegség, baleset miatt kénytelenek vagyunk orvosokra, nővérekre bízni magunkat, az életünket. S ezzel ismét létrejön a kiszolgáltatottság. Nehéz teljes bizalmat szavazni egy ismeretlen területen, ismeretlen embereknek. Ráadásul, felüti fejét a félelem, a tehetetlenség, a bizonytalanság is. Talán igyekszünk titkolni ezen érzéseket, de hiába. Az emberi arcon, a szemekből mindez pontosan kiolvasható.

Amikor pár hete életem első igazi kórházi „élményében” volt részem, pontosan ezek a gondolatok, érzések kavarogtak bennem. 400 km az otthonomtól, sérülten, idegen orvossal szemben, 100 éves nénikék között, járóképtelenül….. Mit mondhatnék? Szerettem volna elfutni vagy felébredni, mint egy rossz álomból. De az Élet nem így működik. Ettől sokkal kegyesebb hozzánk, mert a kiszolgáltatott helyzet mellé lehetőséget is kínál a megtapasztalásra, az önmagunkra figyelésre, a „nagytakarításra” lélekben és gondolatban. Lehetőséget ad arra, hogy rádöbbenjünk, kikre számíthatunk a nehéz periódusokban, s kik azok, akik csak sikeres, szárnyaló időszakunkban vállalnak velünk ismeretséget, „barátságot”, közösséget. Ami engem illet…. szomorúsággal és olykor nem titkolt döbbenettel veszem tudomásul, hogy nem számít kinek, hány alkalommal segítettem, nem számít hány hosszú és könnyes órát töltöttem vele, hogy  romjaiból összekanalazzam, nem számít a vérkötelék vagy az, hogy segítettem kilépnie egy lelki-fizikai terrort jelentő kapcsolatból. Mindez semmit sem számít! Itt és most, csak és kizárólag a humánum, az önzetlen szeretet az, ami dominál.

„Minden embernek joga van egy-két ajtót zárva tartania a lelkében, s ezt a jogát tisztelni kell az emberi méltóság nevében.” (Popper Péter)

(2019.07.27.)