Sok nehéz időszakot éltem túl. Volt, hogy alul maradtam a csatában, de túléltem azokat és most itt vagyok. A nagy túl élő! Bárhogyan is, de ez győzelem! Nincs okom szégyenkezni az elvesztett küzdelmek miatt. Azok által is nyertem. Tapasztalatot. Erőt. Hitet. És nagy adag emberismeretet.

„Sok ember hibája, hogy amikor minden rendben van az életével, megfeledkezik a nehéz időkről és azokról az emberekről, akik akkoriban mindent félretéve támogatták.” (L. Laura)

Eddigi életem során soha, egyetlen műtétben, komolyabb orvosi beavatkozásban nem volt részem. És szívesen le is mondtam volna erről az izgalomról…. életem végéig. A sors azonban most is, mint az utóbbi időben oly’ gyakran, átírta életem tervezett forgatókönyvét. Amikor jelen soraimat írom, egy több órás, csontbeültetés műtétre várok. Félek, nem tagadom. Sőt rettegek. Igen, én a „Bátor Lány”. Szükségem volna egy XXL adagnyi bátorításra, vagon mennyiségű plusz energiára, szeretetre. De épp’ a szeretteim azok, akik nincsenek mellettem.  Holott állítólag „A család: csak arra számíthatsz”. Nos, talán a nagy idézet alkotók sem tévedhetetlenek, s talán jobb, ha az élet adta tapasztalatoknak hiszek. És az igen szűk kört alkotó barátaim társaságát is hasonlóan mellőznöm kell. Szóval…. akad, amin mélyen el kell gondolkodnom.

„A NEHÉZ IDŐKBEN DERÜLNEK KI IGAZÁN A VISZONYAINK MÉLYSÉGEI.”

Nem tartom számon, hogy hány alkalommal, kinek, mikor, miben segítettem. De emlékeim szerint, bárki is kérte a segítségemet, soha nem mondtam nemet. Ha konkrét segítséggel nem is tudtam szolgálni, akkor összehoztam olyan személlyel, aki ezt meg tudta tenni. Segíteni piszok jó érzés. Amikor látom a bajba jutott ismerősöm arcán a megkönnyebbülés csendben gördülő könny cseppjeit, amikor szavak nélkül is értem, a ki nem mondott gondolatait…. az boldoggá tesz. Soha nem azért segítek, segítettem, mert viszonzást várok el. Azért segítek, mert valakinek szüksége van rá. Ha tudok tenni bármit is azért, hogy bárkinek jobb, könnyebb legyen a sorsa, miért ne tenném. Ettől én is több és talán jobb leszek. És most, pár napja azon agyalok, hogy amikor én vagyok bajban, amikor én szorulok segítségre…. miért vagyok egyedül, miért nincs azok közül senki sem  velem, mellettem, akiket egykoron én húztam ki a gödörből, akik a segítségemmel álltak talpra. Ők most hol vannak? Élvezik az új mederben folyó életüket, amihez én vagy egy ismerősöm asszisztált? Az ember valóban ilyen „feledékeny”, ilyen önző és ily’ gyorsan túllép gyarló énjén és  egykori saját nyomorúságán? Szeretném megérteni, de képtelen vagyok rá. Talán, mert én nem így működöm, nem így gondolkodom. Meglehet, hogy túlontúl utópisztikus vágyam az, hogy figyeljünk jobban szeretteinkre, ismerőseinkre, hogy mindenki, kinek megadatik a lehetőség, segítsen azokon, kiknek szüksége van erre, akiknek csak egy aprócska szalmaszál, egy kapaszkodót jelentő gesztus vagy csupán önzetlen figyelem és bátorítás kell ahhoz, hogy életük új irányt vegyen, jobbra forduljon, vagy megnyugvást, békét találjon. Igen, szeretném hinni, hogy az emberek többségéből még nem halt ki az emberség, az önzetlen segítség, szeretet.

„Ha nagyon nagy bajban vagy, ha nagyon nagy szükséged van arra, hogy valaki segítsen rajtad, akkor az embereknek mindig más dolguk van. Hiába mondod, hogy neked nem kell egyéb a világból, csak ez. Hiába ígérsz oda mindent a segítségért: nem kell az embereknek a minden. Senkinek sem kell az a minden, amit cserébe fölkínálsz azért az egyért. Csak egy egészen kevés valami kell, és más dolguk van.”(Wass Albert)

(2019.02.17.)