„Sosem vagyunk sebezhetőbbek, mint amikor bízunk valakiben, de paradox módon, ha nem tudunk bízni, nem találhatunk sem szeretetet, sem boldogságot.” (W.Anderson)

 

 

A műtétem miatti kényszer pihenő ideje alatt, volt időm egy kis agy munkára. Leginkább akörül forogtak, forognak a gondolataim, hogy milyen törékenyek, illóak tudnak lenni emberi kapcsolataink. Nem szokásom statisztikát vezetni, de kíváncsi lennék: egy átlagos hosszúságú élet során az ember hány alkalommal szavaz meg bizalmat és hány alkalommal szembesül azzal, hogy a másik érdemtelen volt erre.

„ADD MEG AZ ESÉLYT, HOGY MEGTÖRTÉNHESSEN!”

A világ, az élet nem egyszerűen fekete vagy fehér. Számtalan szín, árnyalat lüktet benne. S mindenki boldogulni akar így vagy úgy az élet nevű nagy, ám nem végtelen játékban. Ezért gyakran kényszerülünk megalkuvásra, ami nem azonos az toleranciával. Sokan a sunnyogásban, hazudozásban látják a célravezető utat. Rövid távon… talán. A bizalom olyan, mint egy két esélyes vizsga: ezen csak átmenni vagy megbukni lehet. Ha valaki megajándékoz a bizalmával, azzal határtalan szabadságot is ad. Az már más kérdés, hogy ezzel a szabadsággal mit kezdünk: élünk vele vagy visszaélünk. Mégis, számos embertársunkban való csalódás után is, képesek vagyunk újra és újra bízni, hinni, bizalmat szavazni és gyakran még az „árulóknak”, a „bukottaknak” is egy második esélyt adni. A bizalmat ki kell érdemelni. Minden esetben. Nem lehet kérni, nem lehet kikövetelni. Csak kiérdemelni. És milyen könnyű művelet, akár csak egy pillanat műve, azt lerombolni, tönkre tenni. Újjáépíteni? Lehetetlen vagy kínkeserves út vezet oda és mégsem lesz olyan, mint régen. Mert mindig ott marad a pihényi kétely, a bizalmatlanság morzsája… hisz egyszer már megtette, egyszer már visszaélt vele, egyszer már hazudott, becsapott, meglopott… De az emberi természet csodás és hihetetlen… mert képes újra és újra talpra állni, összerakni magát és …. újra bízni! Valahol azt olvastam egyszer, hogy az őszinte emberekben van valami ellenállhatatlan. Valami, ami mágnesként arra ösztönöz, hogy megnyíljunk az ilyen emberek előtt, hogy őszintén válaszoljunk. Hááát… én nem vagyok szakértő ebben. S a tapasztalataim alapján nem is értek egyet ezzel. Viszont, azt tudom, tapasztalom, hogy az egyik legcsodálatosabb érzés az, amikor feltétlen bizalmat szavaz meg számodra egy embertársad, s a legszemélyesebb titkait, a legmélyebb félelmeit osztja meg veled. Nagy megtiszteltetés, ha ezáltal beléphetsz valaki világába, bepillanthatsz a lelkébe. Azt hiszem, ez is a szeretet egy csodálatos megnyilvánulása.

„Ha nem bízik (…), akkor valóban soha senkiben nem fog csalódni. Ugyanakkor megfosztja magát attól az esélytől, hogy valaha is tökéletesen boldog lehessen.” (J. McNaught)

(2019.02.23.)