A mai írásom idézeteit két hozzászólótól vettem. Soraik önmagukért beszélnek. Döbbenet, értetlenség, könnyes szemek – ez jellemzi a teljes hétvégémet, pedig csak egy olvasó vagyok, nem érintett.

„A feleség, aki eltemeti férjét; a férj, aki eltemeti feleségét: özvegy. A gyermek, aki elveszíti szüleit: árva. – Ám nincs szó, amely megnevezné a szülőt, aki sírba fekteti gyermekét.” (N. Noémi)

Szinte sosem nézem a hírműsorokat, nem olvasok híreket. Egyrészt mert nem érdekelnek a népkábító szövegek, a celeb világ bomba „hírei”, másrészt, mert a fontos és értékes hírek úgyis rám találnak, az ismerősökkel, kollégákkal való beszélgetés folytán. De szombat hajnal óta folyamatosan olvasom a frissített közleményeket, híradásokat a veronai tragédia okán. Számtalan hírportál, tv adó és nyomtatott sajtó követeli magának a figyelmet. Az éteri csatornákat elözönlik a kommentelők. Számtalan ember, ismeretlenül is kifejezésre juttatja együttérzését, döbbenetét, fájdalmát. De szép számmal olvastam olyan hozzászólásokat is, melyek méltatlanul jelenhettek meg. Ez most a gyász ideje! És nincs helye sem politikának, sem egymásra mutogatásnak, sem erőfitogtatásnak. Csak az együttérzésnek, a segítségnyújtásnak és támasznak…..

„MA SZOMORÚBB LETT A FÖLD, S FAKÓBB AZ ÉG SZÍNE….”

Példaértékű az a nemzetközi összefogás, melyet lépten-nyomon hírül adnak, a számos segíteni akaró és tudó, olasz honban élő magyar vagy olyan magyar vállalkozások, szervezetek, akik a balesetet szenvedett fiatalok családját kiutaztatják, szállást biztosítanak, anyagi vagy lelki segélyt ajánlanak fel. Nem vagyok érintett a tragédiában. Közvetlenül nem. De anya vagyok. És valakinek a gyereke…. másnak a testvére…. nagynénje… Vagyis mégis érintett vagyok. Hirtelen átfutott rajtam, hogy milyen iszonyatos hálát érezhetnek azok, akiknek a gyermeke életben maradt. És összeszorította a szívem a gondolat, hogy azok a szülők, testvérek, nagyszülők, akiket a tragédia közvetlenül érintett, akik elvesztették a napsugarukat, a szemefényüket, az életük értelmét…. hogyan lesznek képesek, hogyan folytatják, élik tovább az életüket. Mennyi álom, terv lett semmivé…. mennyi mosoly és gondtalan bolondozás……. mennyi soha meg nem élt szerelem, valóra nem váltott ígéret…. mennyi fiatal év, ifjonti lelkesedés és hév….. mit magával ragadott a kegyetlen sors…….
A gyászoló családoknak hatalmas lelki erőt kívánok és minél több segítséget, mert szükségük van rá, hogy képesek legyenek ép ésszel túlélni a gyászt, a veszteséget és élni, tovább, ha most nem is látják értelmét ennek. És mielőbbi fizikai és lelki gyógyulást kívánok azoknak, akiknek szerencséjük volt és hazatérhettek a családjuk, a szeretteik körébe. És hálát adok, mint anya, hogy magamhoz ölelhetem a lányomat.

„Ha én elmegyek (70 év) az, az élet rendje. Ezek a fiatalok még nem is éltek… mennyi remény, terv, álom és vége! Rohadtul igazságtalan az élet… Én nem tudom, hogy tudnám ép ésszel túlélni!!! Részvétem…. HA LEHETNE, BÁRMELYIK FIATALLAL CSERÉLNÉK, AKI ELMENT…..” (T. Gyula bácsi)

(2017.01.22.)