„Minden találkozás alkalom. Lehetőség. Adomány. Üres blanketta, amit kitölthet bárki, ízlése, kedve, rokonszenve, bátorsága és vágyai szerint.” (Schäffer Erzsébet)
Akadnak olyan találkozások, melyek csak annyira mozdítják meg lelkünket, mint langy tavaszi fuvallat a rideg kősziklát. De olykor megesik, hogy egy-egy találkozásról már az első pillanatban tudjuk: kitörölhetetlen, örök nyomot hagy sorsunk kerekén, hogy a találkozást követően másokká leszünk, többé válunk, másképp látjuk a világot.
„..VAGY MAGÁTÓL BESZÉL EGY TALÁLKOZÁS, RÖGTÖN AZ ELSŐ PILLANATBAN, VAGY HIÁBAVALÓ MINDEN BESZÉD.”
A közelmúltban két, igen impulzív találkozásban volt részem. Igen, bár mindkettő adott valamit, valami pluszt, …. mégis merőben más érzelmeket hozott a felszínre. Az egyik találkozás olyan érzelmi csatornákat nyitott meg, melyek régóta elfeledve, temetve lakoztak bennem. Újra érezni véltem azt a lázas izgalommal és kezdeti bizonytalansággal teli, ám kellemes, titokzatos érzést, mely akár szerelem is lehetett volna. Vagy talán már azzá is vált? De a sors úgy látta jónak, ha egy alapos fejen kólintással észhez térít (nem, mintha rossz lett kicsit őrültnek lenni, infantilissá válni). Egy értékes tanulmánnyal is felér, hogy amikor közlöm valakivel, hogy mi bánt, mit szeretnék, akkor ő hogyan reagál. Ebben a reakcióban benne van a ki nem mondott válasz…. nem ő volt az én végzetem, lépjek csak nyugodtan tovább. De gyorsan! Hát…. ez nem szokott könnyen menni, de van úgy, hogy a sors igencsak huncut hangulatban van és cinkos játékostársadul szegődik…. belém bújt maga az ördög és egyszerűen ragyogtam, sziporkázó szöveggel bombáztam a kollégáimat, nem bírtam magammal…. felszabadult voltam, megkönnyebbült. Hm. Ilyen is lehet egy szakítás…. Ugyan elvett tőlem valamit, ami talán csak részemről volt jelen, de adott is…újabb emberismereti tapasztalattal lettem gazdagabb (s egy szerelemmel(?) szegényebb).
Egy szakmai megbeszélésen volt jelenésem. Ideges voltam egész nap, alig kaptam levegőt, alig szóltam, olykor talán lélekben nem is voltam jelen, az agyam lázasan kattogott. S amikor eljött az idő értetlenül álltam: hova menekült el az egész nap hűséges apródként nyomomban járó izgalom, drukk. Kezet fogok, bemutatkozom, helyet foglalok és elbizonytalanodva kutatok az emlékezetemben: találkoztunk már korábban? Ki ez az ismeretlen ismerős itt velem szemben? Egyszerűen hatalmába kerít az az érzés, hogy száz éve ismerjük egymást. Holott nem…. de hihetetlenül nyugodt vagyok, oldott és természetes. Magától jönnek a témák, a kérdések és válaszok, akár csak két régi barát… Nem értem, mitől van e találkozásnak ilyen teremtő ereje, honnan a megmagyarázhatatlan azonos hullámhossz, s azt végképp nem tudom, hogy miért érzem még napok múltán is ennek a beszélgetésnek a mágikus hatását. Talán ez egy következő lecke!
„Ha jobban belegondolok, minden találkozás tanított valamit. Volt, aki megtanított szeretni úgy, ahogy azt gondoltam, hogy soha nem lennék képes, volt, aki jobban hitt bennem, mint én magamban, más pedig megtanított megnyílni, mindenféle maszk, álca nélkül, és elfogadott úgy, ahogy vagyok. Volt, aki megtanította, hogy minden sebem ellenére is szerethető vagyok. Nézz körbe, és látni fogod ezeket a leckéket.”(Oravecz Nóra)
(2016.01.28.)