„Ne félj megtenni egy nagy lépést. Egy szakadékot sem lehet két kis ugrással átszelni.” (D. L. George)

Azon töröm vörös fürtös buksimat, hogy történhet meg velem, (de szinte mindig,) hogy a szívem és az eszem nem pendül egy húron. Lecke az élettől? Na, ná! Próbatétel? Mi más! Szeretném, ha egy kis időre, a sors félre nézne és magamra hagyna…. a szívemmel, az eszemmel…. és majd én rábeszélem őket a közös nevezőre. Ha valakit szeretni tudnék (vagy már meg is történt?), annak éppen nem vagyok az esete. Máskor meg, ha egy férfi epekedik értem, utánam az én szívem marad hűvös, távolságtartó.

„VÁGYSZ A SZERETETRE? SZERESS!”

„Imádom” ezeket a bölcseleteket. Miért? Mert általában képes vagyok elővarázsolni 1-2 konkrét példát, mellyel a bölcseletet simán aláaknázom. Erre te azt mondanád: igen, de azok a kivételek, melyek a bölcselet igazát erősítik. Bakker! Erre is ki kell találnom egy olyan laza, ám annál profibb válasz félét.  Szóval… Szeretek. Embereket. Szeretek. Helyeket. Szeretek. Emlékeket. Szeretek. Élményeket. Szeretek főzés közben táncolni. Szeretek adni, meghallgatni, énekelni, nevetni, elmondani, bolondozni…. szeretni. Akkor hol hibádzik az egyenlet? Vagy lehet, hogy olyan hatalmas szeretet hiányom halmozódott fel, amit már egy jól képzett mérlegképes szeretet könyvelő sem képes egyensúlyba billenteni? Ott tartottam, hogy…. szív és ész. Ők ketten, gyakran nem tudnak közös nevezőre jutni, sokszor vitában állnak, ellentmondanak egymásnak. Kicsit olyan ez, mint egy véget nem érő, brazil sorozat két, ellenlábas családja, akik örök harcban állnak egymással. Hol egyik, hol a másik kerekedik felül, de… végérvényesen egyik sem győz. A szív, ez a szorgalmasan dobogó a mellkasban…. finom melegséget ad, reményt sugall, bízik és szeret, míg az ész… hűvös realitással a valóságra fókuszálva igyekszik érvényesülni. Míg az ész, pontosan tudja, mikor kell félreállni, feladni, addig a szív erre képtelen. Menetel tovább, mit sem törődve a várható fájdalommal, csalódással. Bízik, remél, kockáztat. S ezt mennyivel könnyebb elfogadni, mint az ész hűvös realitását. Azt gondolom, hogy az emberek nagy többsége a szívére hallgat, az érzéseit követi. Az ésszerűség az érzelmek terén kevéssé rúghat labdába, az túl rideg lenne. S mint tudjuk, a szerelemben a szív marketingje erősebb, minden ész munkánál. Így, marad az örök kérdés: szív és ész, miért nincs azonos véleményen, oly gyakran.

„A szív útján járók tudják, hogy ez a jó út, az igazi, akkor is, ha nem veszélytelen.
És ott is győztesnek érzik magukat, ahol a világ vesztesnek látja őket.” (Müller Péter)

(2018.11.10.)