„Sohasem veszíthetjük el, amiben egyszer örömünket leltük. Mindazok, akiket mélyen szeretünk, részünkké válnak. „(H. Keller)

Az ágy melletti, kényelmetlen széken ülök.  Semmivel össze nem téveszthető fertőtlenítő szag uralja a terepet. Az infúzió némán teszi a dolgát. A csendet csak egy-egy  mélyebb  levegővétel töri meg. Nézem fáradt, kipirult arcát.  Nézem a karjait.  Csodálkozva látom, milyen sokat fogyott! Mintha egy mérettel nagyobb bőrben élne. De a szemei…. a szemei, mint általában mindig, huncutul csillognak. Megöregedett. De, hogy történhetett mindez? Hova tűntek azok az évek?

„A SZERETETNEK NINCS ÁRA, AZT NEM KELL VISSZAADNI, AZT TOVÁBB KELL ADNI.”

Otthonom csendjében, a gondolataimba merülve a fürdőszobába lépek. A tükörképemet meglátva, megkapom a választ….. Itt vannak azok az elillanó évek. Itt vannak….az arcomon az apró ráncokban…. a testemen a felesleges kilókban….a hajamban, az őszülő szálakban. És a szemeim….azok éppen olyan huncutul néznek, mint a kórházi ágyon fekvő apukám szemei.  Számtalan emlék rohanja le elmémet. Gyerekkorom bolondságai. Tini korom hihetetlen szárny próbálgatásai. Fiatal nőként sem voltam könnyű eset,  makacsságommal és határtalan igazságérzetemmel….. az őrületbe kergettem a családomat. De minden egyes, lelkemet melengető, édes emlékem közös vonása, hogy mindegyikben részt vett,  (hol szenvedő félként, hol tehetetlen vagy vigasztaló szülőként, hol bolondozó társamként) drága apukám is.  Nem hiszek Istenségekben, természetfeletti erőkben, de…. vallom  és hiszem is, hogy az élet kiszámíthatatlan. Olykor az is megtörténik, amit lehetetlennek gondoltunk addig. Velem is ez történt! Mert ha valakit annyira szeret az ember, mint én az édesapámat, akkor hajlandó felrúgni a saját szabályait és igen…. képes imát mormolni a szeretett emberért.

Drága Apu! Kapd magad össze, elég a kórházi henyélésből J és nem engedem meg, hogy a 2 hét múlva esedékes 80. szülinapodat (Atya ég! Szemtelenül fiatal vagy!) elodázd! Ismersz! Tudod jól, hogy amit a fejembe veszek, attól nem igazán lehet eltántorítani. Inkább tőlem tarts, mint a dokitól! Szeretlek és hazavárlak.

„Szeretet. Egy szó, amit a gyűlölködők lemosolyognak, egy szó, amit az álszentek szólamszerűen lejárattak, egy szó, amit a gőgösek kisajátítanak, egy szó, melyet a romantikusok összetévesztenek a szirupos érzelgősséggel, egy szó, amelyet a kényelmesek igyekeznek visszaszorítani a vérségi kapcsolatokba. Egy szó, amit magánketrecünkbe zártunk, s csak ünnep tájt eresztjük néhány órára szabadon. Egy fogalom, amelyről azt hisszük, tudjuk, mit jelent; pedig még csak a felszínét ismerjük egy mélyebb jelentésnek.„ (Jókai Anna)

(2016.03.10.)