Mindenki életében akadnak időszakok, melyeket örökre kitörölne az emlékezetéből, ha lehetne…. időszakok, melyek sokáig a víz alatt tartják,  míg bele nem fullad a végtelen kilátástalanság érzésébe.

” Oltsd el a lámpát, kicsit tedd takarékra az agyad, lassíts le egy percre ember, leelőzted magad! De tudod, hogy nem tart örökké, hiszen volt már annyi jel, hogy ami egyszer volt, újra nem jön el…. ”

Vége! Érted? Vége! Úgy döntöttem szakítok veled. Elegem van belőled…. a szeszélyes felbukkanásaidból, vagy amikor hosszú időre nálam táborozol…… téged nem érdekelt soha, egyetlen percre sem, hogy milyen napom vagy időszakom van….. hogy éppen úszok a felhőtlenül boldog  pillanatban vagy örömtől ragyogva keblemre ölelném az egész mindenséget…. Magasról tettél erre, mindig is! Egyszerűen csak betoppantál, átvetted az irányítást és mindig  elvettél tőlem valamit, ami örömmel töltött el. Úgy érzem, ha még néhány hétig együtt maradunk, akkor már az egészségemet is veszélyezteted, a reményeimet is végleg összetiprod.  Hiszen, neked soha, semmi sem elég.  Mindig vissza-visszatérsz és mindig könnyek és kétségek  között hagysz. Hát nekem most lett elegem és

SZAKÍTOK VELED, BOLDOGTALANSÁG!

Le is út, fel is út! Menj, tűnj el az életemből! Az én sorsomból jó sok lapot írtál tele az utóbbi évtizedben. De ennek, most  véget vetek. S remélem, minél ritkábban, és  minél rövidebb időre teszel látogatást nálam. Itt az ideje, hogy átadd a helyed a trónkövetelőnek: a boldogságnak. Megtettem az első, még tétova lépéseket. Mert akarom a változást. Nem csak szeretném, de a-ka-rom! Külső és belső frissülésre, megújulásra van szükségem, addig, amíg nem késő! Mielőtt véglegesen maga alá temetne a sorsom szürke oldala,  felemésztene az örökös kétely és bizonytalanság, mielőtt végleg olyan emberré válnék, akiknek mindig is kerültem a társaságát: az örökös boldogtalan, a véglegesen megkeseredett, a javíthatatlan pesszimista. Engem nem ilyen embernek szült az édesanyám! Vissza akarom kapni a cikázásomat, az energikus énemet, a játékos-bolondos mivoltomat, a ragyogásomat. Én, újra én akarok lenni, de a felturbózott boldog kivitelben.  Szóval….Pá, boldogtalanság! Útilapu a talpaidra!

„A tragédiák hozzátartoznak az élethez. Tragédia? És akkor mi van? Hagyjuk abba? Dobjuk be a törölközőt? Hát nem! Ha úgy érzed, hogy kész, a szíved megszakad, akkor is harcolnod kell, de állatira, hogy érezd életben vagy. Szenvedsz, fáj, hát ilyen az élet. Összezavarodtál és félsz? Helyes. Legalább valami mindig eszedbe juttatja, hogy valahol a jövőben vár rád valami jó, amiért érdemes harcolni.” (One Tree Hill)

(2014.11.28.)