„Az idő a legértékesebb árucikk a világon… (A.J. Jackson)

Korábban, megosztottam veletek a szerelmes ovisokról szóló kis szösszenetemet. Soha, egyetlen írásomra sem jött annyi visszajelzés, mint erre. Egy ismerősöm  azt írta, örül, hogy a magam köré emelt falon végre átléptem, és ha csak néhány sor által is, de visszatértem az életbe…. Bevallom, nagyon  meghatottak a sorai. Nem gondoltam, hogy a szeretteimen kívül, bárkinek is fontos lenne  T. K., netalán hiányozna.

„..AZ IDŐ NEM ÁLL MEG A KEDVEDÉRT,  NEM VÁRJA  MEG, MÍG TALPRA ÁLLSZ.”

Mióta nincs velünk, megváltoztam.  Csendesebbé váltam, szinte remete életet élek. Ami korábban örömet okozott, most nem érdekel.  Minden reggel felkelek, elmegyek dolgozni, befizetem a csekkeket, feltöltöm a hűtőt, hogy 1 hét múlva kidobáljam ugyan ezen ételeket, mert hozzá sem nyúltam….. Az a nagy helyzet, hogy vele együtt az összes érzelem elhagyott. Nincs bennem düh, bár bosszankodni szoktam. Nem érzek örömöt, bár mosolyogni nem felejtettem el.  Elszállt belőlem a harag, bár továbbra sem bocsájtok meg mindenkinek.  Nem találom a helyem és nem találom a régi énemet sem. Sajnos, az új énemet sem. Több, hozzám közeli ismerősöm szerint, ez majd változik,  könnyebb lesz,  enyhül…..  Nem tudok hinni nekik.  Csak azt érzem, hogy megfulladok, hogy nincs elég oxigén a tüdőmben…  Aztán, jön két aprócska emberpalánta, akik a maguk gyermeki őszinteségével, önfeledt kacagásukkal,  tisztaságukkal ébresztőt fújnak, hogy:  Hé! T. Kata! Ideje lenne összekapnod magad és …… ugorj te is bele az összekupacolt avarba!   No, igen! Talán 6 hónappal ezelőtt meg is tettem volna, csak úgy! Egy kis őrület kedvéért, a nagy röhögés miatt, mert az ember legbelül mindig megőrzi gyermeki énje egy darabkáját, azt a játékosat….

Be kell látnom, hogy az élet valóban nem áll meg. Halad tovább, mit sem törődve azzal, hogy kinek milyen fájdalma van, milyen veszteség éri. De még arra sincs tekintettel, ha határtalan boldogság jut valakinek. Az idő, csak lépked tovább, rendületlenül. Nem áll meg. Nem néz hátra. Nem időz el kicsit itt vagy ott. Teszi a dolgát, telik, halad. Így, nekem sincs sok választásom. Lassan  fel kell zárkózom mellé, fel kell vennem a lépések ritmusát és rá kell találnom az utamra. Az én új utamra…… mert biztosan akad még egy, ami senki másé, csak az enyém, s arra vár, hogy rálépve bejárjam, felfedezzem, csodálkozzam és örüljek, hogy az én utamon járok.

Szeretném hinni, hogy ez mindenkinél hasonlóképpen zajlik, hogy ez csak egy rövid, átmeneti állapot, hogy idővel valóban könnyebb lesz, hogy leszek még önfeledt, bolondos és bohó, tudok még hatalmas nevetéseket fakasztani és én magam is képes leszek nevetni, hogy ismét tudok vidám témákról írni vagy egyáltalán írni, bármiről……. úgy, mint régen.

„Némelyik idő olyan, hogy egy egész hónapot odaadsz belőle egy fél garasért; de van, amiből egy fél órát sem lehet semmi pénzzel megfizetni.” (L. Tolsztoj)

(2016.10.11.)