„A tavasz reményteljes, a nyár büszke, az ősz alázatos, a tél ellenálló.” (C. Ahern)

Edzésről hazafelé tartottam, kellemes zsibadtsággal a (nem létező) izmaimban. Jól esett a séta, ezért némi kerülőt beiktatva andalogtam haza. A friss szellő összeborzolta a hajam, cirógatta kipirult arcom, s a gondolataim messzire jártak. Azt vettem észre, hogy lábaim, önkéntelenül is, a szél által kisebb-nagyobb kupacokba rendezett színes falevelek felé vették az irányt. Hanyagul emeltem a topogóimat, lazán arrébb tolva, rugdosva az avart, akár csak a rosszalkodó gyerekek. És ez mosolyt csalt az ábrázatomra, mert hirtelen számtalan, édes emlék rohanta meg elmémet, a szívemet, gyermekkoromból.

„AZ ŐSZ, A ……TERMÉSZET SVÉDASZTALOS SZEZONJA.”

Az udvarunk közepén egy hatalmas diófa ékeskedett. Már kicsi koromban is, meglehetősen öregnek számító fa matuzsálem volt. Az egyik ágán sok-sok évig vendégeskedett a hinta, melyet az öcsémmel felváltva bitoroltunk, nyúztunk. Számos madárfészek lakónak adott menedéket, a szeretteimnek hűsöt adó árnyékot, családi ebédek alkalmával vagy a délutáni szunyókáláskor. Aztán, amikor betoppant az ősz, a szűk rokonság összegyűlt, jó kedvűen nevetgélve, sztorizgatva. Előkerültek a fűzfavessző kosarak, a 2 méteres celőkék és kezdetét vette a dió szüret. Anyai nagyapán (feltűnő hasonlóságot mutatott Chaplinnel) bámulatos fürgeséggel hódította meg a diófa ágait és mindig eljátszotta a gyerek csapat szórakoztatására, hogy az ág el akar törni alatta vagy, hogy majdnem leesik a fáról. Hatalmas, gyermeki hahotával jutalmaztuk a századszorra sem unalmas mutatványait. És a szüret végén, amikor a felnőttek gondosan összeseperték, gereblyézték a hihetetlen mennyiségű falevelet, az uncsitesókkal együtt, virgonc macskák módjára hemperegtünk benne,aprócska kezeinkkel egymásra dobálva a színes leveleket, hóesést játszottunk vagy csak kellő „szakértelemmel” szétrugdostuk a termetes avar csomót. És a szülők, nagyszülők, nevetve bolondozásunkon, türelmesen tették dolgukat: újra és újra, takaros kupacba terelgették a diófa levelek ezreit.
Ez a kedves emlék jutott az eszembe, amikor avart rugdosva, hazafelé tartottam. Szerencsés vagyok, hogy ilyen és ehhez hasonló, lelket melengető emlékhalmazaim vannak. Boldog, boldog gyermekkor! Hihetetlen, milyen régen is volt…..

„Az ősz a kedvenc évszakom. Szeretem, amikor a levelek vörösbe és narancsba fordulnak. Gyönyörű látványt nyújtanak a holdfényben, és elképesztő változáson esnek át. A tavaszi és a nyári zöldellés csak árnyéka a fák igazi valójának, ez a buja színvilág igazi csoda, és minden áldott évben bekövetkezik, amikor az éjszakák egyre hidegebbek lesznek. Mintha ezekkel a tüzes színekkel kárpótolnák, hogy eltűnik a meleg.” (J. R. Ward)

(2015.10.31.)