„Minden csók az utolsó lehet, még harminc éves házasság után is. Az egész úgy elröppen, mint az egzotikus szigeten átélt egyszer-történik-meg-az-életben-pillanat. A kihívás az, hogy ezt mindig tartsd a fejedben.” (K. Newman)

 

Látsz egy házat. Egy otthont. A kertben gyerekek játszanak, nevetgélnek. Egy nő, talán az anya ül az árnyat adó fák alatt. Azt gondolod, a gyermekeiben gyönyörködik, őket nézi. S talán így is van, de mégsem őket látja. Egészen máshol jár. A nem is oly távoli jövőben. Az önfeledten szórakozó csöppségek még nem is sejtik. Hogyan fogja velük közölni a hírt? Hogyan mondja el azt, amit még ő maga sem tud elhinni, felfogni? Anya és apa útjai külön válnak. De ettől még mindketten nagyon szeretünk benneteket. Huh! Ez még így, ki nem mondva is tompán hangzik. Fél igazság. Mert valóban igaz a szülői szeretet, de…. mégis változni fog….. elvált szülök esetében ez már csak így van.  És milyen lesz, amikor anya és apa találkoznak…. a láthatások, az ovis, iskolás rendezvények alkalmával? És mi lesz a közös barátokkal? Vagyon módjára felezni fogják? És mi lesz az imádott családi-rokoni karácsony estékkel? Megosztoznak majd a napokon, mint testvérek az utolsó szelet sütin? Már soha semmi sem lesz olyan, mint….  Idővel majd biztosan jön egy új szerelem, de…. az már nem az a család.

„AMIT AZ ESZÜNKKEL TUDUNK, NEM SEGÍT, AMIKOR A SZÍVÜNKKEL ÉRZÜNK VALAMIT.”

Látsz egy házat. Egy otthont. A kertben gyerekek játszanak, nevetgélnek. Kicsit irigykedsz is… milyen jó lehet itt élni, milyen boldogok az itt lakók. De közben fogalmad sincs, hogy a színfalakat jelentő otthon falai mögött egy érzelmi dráma folyik éppen, hogy minden egyes napon a „mai nap”  túlélésére játszanak a szereplők, hogy egy nő mosolya mögött olykor egy egész világ fájdalma lapul…. az ő mindennél jobban szeretett, kedves világának fájdalma.

„Az élet nem mindig az, amit látsz….” (E. Westwick)

(2018.06.04.)