Az alábbi soraimmal, senki felett sem szándékozom pálcát törni, nem célom az ön vagy mások jótettének reklámozása. Csak és kizárólag azért született az alábbi írás, mert lázadozó lelkem nem hagy nyugodni. Ki kell írnom magamból.

„A lelkiismeret csak mutatja a jó irányt, de nem vezet oda.”

Néhány napja feltöltöttem egy fotót, pár sor kíséretében, miszerint a forralt bor és egy jó film milyen klassz téli esti program. Aztán később az interneten olvasgattam az időjárásról szóló előrejelzéseket, híreket, figyelmeztetéseket, felhívásokat segítségnyújtásra. És azon túl, hogy hálát adtam a sorsnak, amiért a szeretteimet meleg otthonban, teli pocakkal, biztonságban tudhatom…. szégyent éreztem. Elszégyelltem magam, hogy miközben én a kényelmes kanapémon, meleg ruhában ülve, idióta fotót posztolok, sok-sok ezren fáznak, éheznek, fedél nélkül próbálják túlélni a zord hideget.

NINCS AZ A BÍRÓ, AKI OLYAN APRÓLÉKOS, MINT AZ ÖNMAGÁVAL PERBE SZÁLLÓ LELKIISMERET.”

Tudom, hogy nem vagyok sem szent, sem áldott jó ember. Tudom én, hogy nem segíthetek meg minden nélkülözőt, nem válthatom meg a világot, nem menthetek meg minden bántalmazott embert és állatot, nem törölhetem el mások életéből a hiányt, a sanyarúságot, de…. mégis pocsék érzés szorongatta a lelkemet. Megfigyeltem, hogy ilyen vagy hasonlóan szorongató helyzetekben az élet kezébe ragad egy tálcát és felkínál számomra egy lehetőséget. Most is ez történt. Pár napja egy üzletben a pénztárnál várakozva figyeltem fel egy férfira. Egyszerű, ám tiszta, ápolt öltözete volt. Azt gondoltam, hogy valakire vár. Viszont ma megint ott láttam álldogálni. Miután végeztem a fizetéssel , mellé navigáltam, hogy pakolást színleljek. Megjegyeztem, hogy piszok hideg van és csak egy kis melegedés miatt jöttem be vásárolni. Alig mosollyal az arcán felém fordult, helyeselte az időre tett megjegyzésemet, majd elmondta, hogy Attilának hívják, a párja kirakta a lakásból és még nem igazán ismeri ki magát az utcai életben. Itt melegszik a nyitva tartás egy részében. Megkérdeztem, hogy 10 perc múlva itt lesz e még. S miután igent mondott, elrohantam a közeli kávézóba. Forró csokival és két szendviccsel tértem vissza a férfihoz, s „utólag, is boldog névnapot”-tal a kezébe nyomtam az ételt rejtő táskát. Láttál már hála könnyekkel telt, hatalmas szemeket? Ez minden kimondott köszönetnél beszédesebb. Nekem pedig jó érzés volt, hogy legalább egyetlen léleknek, egyetlen aprócska gesztussal, de adhattam. A tengerben a cseppnél is kevesebb ez. De kérdezem én: pl. a celeb hatalmasságok egyetlen magánrepülős útnak vagy a leírhatatlan luxus márkájú hátizsákjának költségét miért nem ajánlja fel a rászorulók megsegítésére? 2-3 mozijegy vagy egy üveg menő ital árát is biztosan nélkülözni tudnák. Van egy szűk réteg, akik úszkálnak, dúskálnak a jólétben, a luxusban – de nincs sem szívük, sem szociális érzékenységük, hogy mindebből a TÚL SOK-ból, akár egy morzsányit is adjanak annak, aki talán egykoron önmaga is tudott adni, segíteni, másokon, de mára ő szorul segítségre, emberségre. Tiszteletem mindazon embertársaimnak, akik időjárástól, ünnepektől függetlenül is adnak, segítenek, támogatnak.

“Csak a lelkiismeret lehet bírád, hóhérod vagy pártfogód, senki más! .Csak lelkiismereted tud büntetni, csak ez a titkos hang mondhatja: „Vétkeztél.” Vagy: „Jól van.” A többi köd, füst, semmiség.” (Márai Sándor)

(2017.01.09.)