A mai soraim apropója…. pocsék érzés, amikor légből kapott, nem életszerű kifogásokra hivatkozva igyekszik egy ismerősünk kimenteni magát egy találkozás, egy beszélgetés alól. De ezt te is, én is megteszem, kár lenne tagadni. S közben soha sem jut az eszünkbe: lehet, hogy a másiknak iszonyatosan szüksége van ránk, a figyelmünkre, hogy kiönthesse a lelkét, hogy megoszthassa az örömét, hogy elsírhassa a gondjait, s mi van, ha ez az utolsó alkalom, ha nem lesz több „majd máskor, majd legközelebb”.

“Az élet játéka, a bumerángok játéka. A gondolataink, tetteink és szavaink visszatérnek hozzánk előbb vagy utóbb, megdöbbentő pontossággal.” (F. Shinn)

Ahogy telnek az évek, évről évre több végső búcsún veszek részt. Az élet, a természet rendje – mondod erre. Igen, tudom én is. De ilyen szomorú események alkalmával menthetetlenül végigpereg a kapcsolatunk filmje, hogy mikor találkoztunk utoljára, mi is volt a csak rá jellemző humor, mi volt a szava járása, mivel tudtam az őrületbe kergetni, és mivel tudtam megnevettetni, amikor maga alatt volt, mikor beszélgettünk…. úgy igazán, hosszú órákon át, nem törődve egy torokgyulladással vagy , a felgyülemlett házi munkával.

“AZ IDŐ NEM FONTOS, NE SAJNÁLD A NAPOKAT!”

S nem tagadom…. olykor mélységes szégyent érzek, mert több időt kellett volna együtt töltenünk. Sokkal gyakrabban kellett volna a telefon után nyúlnom, hogy megtudjam, hogy van, mi van vele, hogy elcsábítsam, egy őrült, baráti dumálásra, hogy meghallgassuk egymás gondjait, örömeit, hogy jókat hahotázva emlékezzünk a bolondságaink, a kalandjaink felett. De nem hívott. S én nem kerestem. Eszembe jut ez, minden egyes alkalommal, amikor egy-egy ismerősöm mondván, hogy sokat dolgozik, hogy tanulnia kell a gyerekkel, hogy a hétvégi főzést kell letudnia – nem ér rá a barátja, a szülei számára vagy rám. Szánalmas kifogás halmaz. Tudod te is, tudom én is. Hiszen, mennyi időt kellene szabaddá tenni egy telefonhíváshoz? Tanulni kell a gyerkőccel. Értem én, hiszen egyedül neveltem fel a lányomat. De nincs 5-10 percnyi szüneted közben, melyben meghallgatnád az anyukádat, ahogy nevetve elmeséli: apád megint kétbalkezes volt a gyümölcsfa metszésben, az idén sok termésre ne számítson a család. Vagy a kedvesedre nem tudsz szánni ugyan ennyi időt, mert a főnököd számos kimutatást kért tőled? Bocs, de ha egy cigi szünetben nem a bagóért, inkább a telefonodért nyúlnál…. tárcsáznád az imádott nő számát…. Igen, én sem vagyok kivétel. Szomorúan, de őszintén be kell vallanom, hogy olykor én is szánalmas sunnyogó vagyok. Hivatkozom a pocsék időre, a sok munkára, a fáradtságra. Gratulálok! De, elérkezik majd az a pillanat, mikortól nem kell kifogásokon törni a fejemet (és neked sem), mert már nem lesz, aki hiányolja a társaságomat, a hívásaimat.

…. mert egy rideg ravatalozóban, egy zárt koporsót bámulva minden egyes kifogás, magyarázkodás értelmét veszti…. nincs több beszélgetés, nincs több közös nevetés, nincs több telefonhívás….. csak az az üres, hideg érzés és a szorító lelkiismeret-furdalás és szégyen.

„Régebben még valahogy a mindennapi táncrend része volt, hogy az emberek egymással szóba elegyedjenek, aztán ezeknek az időknek vége lett. Épp, mint annyi minden másnak, ami élhetőbbé tette ezt az országot meg ezt a dolgot, az életet. Mióta válság van – időtlen idők óta, a kezdetére nem emlékszik már senki -, azóta kis hazánk lakosai egy emberként vesztették el a kedvüket. Nagyjából mindenhez, de ahhoz mindenképp, hogy megszólítsák egymást, beszélgessenek. Hogy mondjanak a másiknak valami kedveset. Minek, gondolják. Ő se mond nekem. Különben is: kim ez nekem? Tán rokonom? Alig ismerem. Tehetek én róla, hogy a szomszédomba költözött? Én se háborgatok senkit, engem se háborgassanak. A beszélgetés: háborgatás. A megszólítás: zaklatássá változott.” (Keresztury Tibor)

(2016.01.24.)