„Az emlék, amit – ahogy mondják – az idő megszépít. De az idő nem minden emléket képes megszépíteni. Mert vannak olyan emlékek, amelyek már abban a pillanatban felülmúlhatatlanul szépek, amikor megszületnek.”   (Csitáry-Hock Tamás)

Vannak különleges napok, alkalmak, ünnepek, amikor többet és jobban gondolok a szeretteimre. Akik velem és mellettem vannak. Akik már odafentről nézik botladozásaimat. Szerencsés vagyok, mert boldog és igazi gyermekkorom volt. Nélkülözés mentesen, sok szeretettel, meghitt, összetartó család biztonságát élvezve. Mindig is nagycsaládot szerettem volna, 3-4 lurkóval, nagyszülőkkel és dédikkel együtt, zajos, jó kedvű családi összejövetelekkel. Olyan családra vágytam, ahonnan sohase el, mindig csak oda, közéjük vágyik az ember.

GONDOLOK RÁD…. HIÁNYZOL…..

Ma délelőtt imádott (apai) nagymamám sírjánál ülve elmerengtem a múlt történésein. Olykor kósza mosoly futott át arcomon, mert bevillant egy-egy bolondos pillanat a családi esemény repertoárból, eszembe jutott, amikor Rebi lányom még apró törpe volt, mennyire szerette a temetői sétát, milyen komoly kérdésekkel bombázott, mesélnem kellett az akkor már elhunyt rokonokról, ismerősökről, arról, hogy most hol „laknak”, járnak e ők is „dolgozóba”, látnak és szeretnek e bennünket. Az elmúlás is az élet része, még ha fájdalommal és szomorúsággal teli is. De hiszem, hogy azok valóban és örökre velünk maradnak, akiket őszintén szerettünk, akikre nem csak halottak napján gondolunk, kiknek neve említésekor hálával telik meg szívünk és finom mosoly jelenik meg a szánk szegletében, mert kellemes, lelket melengető emlékképek villannak be a régmúltból. Én így, e sorok által mondok imát, mindazon szeretteimért, ismerőseimért, akik ma már nincsenek köztünk, de maradandó, kedves emlék lenyomatot hagytak sorsom könyvében.

„Van az emlék (…). Valaki itt hagyta őket. Valaki, aki elment. De hagyott valamit. Sok emléket. Sokszor felidézhetetlen, már csak foszlányokban, érzésekben, félelmekben, fájdalmakban, apró örömökben, pillanatokban élő emléket. Amelyek itt vannak egy darabka hangban, néhány képben, teleírt füzetekben, néhány hátrahagyott ecsetben, ecsetvonásban. És benned. Mert nem csak emléket hagyott. Annál sokkal többet. A valóságot. Az életet. Az emléket, amely tovább él. Nem szavakban, nem gondolatokban, nem tettekben, és nem tárgyakban. Hanem magában az életben. Egy másik életben. Ami az övé is. Így válik az emlék jelenné, jövővé. Lehet ennél többet hagyni?”  (Csitáry-Hock Tamás)

(2014.11.01.)