Néhány nappal ezelőtt haza tartottam. Nem siettem sehova, a ragyogó napsütést élvezve, ráérősen baktattam a fészkem felé. Útközben több ismeretlen-ismerőssel találkoztam, akik csahos házi kedvenceiket sétáltatták (vagy a kutyusok sarkallták sétára a gazdáikat?). Amikor már vagy a 4. kutya mondott ellent sétáltatójának, és hozzám ügetett , elgondolkodtam: nincs nálam illatozó kolbász, sem bűnre csábító sonka szelet, de még csak pikáns kutya gondolatra sarkalló, sült csirke sem. De ekkor mosolyogva bevillant egy gyerekkori szösszenet. Íme:

A szomszédságban lakó, szikár, magas (a jelzőknek fontos szerepük van) Gizi néni, gyakran mondogatta: „Ej, te nagyon kutya! Hogy fene essen a gusztusodba! A csont(!!!) helyett te is inkább a hússal (!!!) szemezel.” És én gyerekként ezen mindig nagyon jókat kuncogtam, miközben Gizike néni lábánál sertepertélő keverék kutyust simogattam. Jó pár évnek el kellett telnie, hogy kellően éretté váljak és rádöbbenjek: Gizike néni soha nem a házi kedvenchez szólt….. hanem a férjéhez, Bajusz bácsihoz, aki előszeretettel fordult meg minden, az utcába betévedő, 20 év feletti szoknyás után, aki gömbölyded, húsos formákat kapott a természettől.
Hááát… . hihetetlen, hogy az emberi elme, miket képes elővarázsolni, évtizedek múltával is….csak úgy, hirtelen…. akár egy kutyasétáltatás láttán.

(2017.07.25.)