Talán megtaláltam a saját utamat. Talán rájöttem az életem értelmére. Talán mégsem vagyok olyan „elcseszett” emberi egyed. És igen…. az a különleges ragyogás, amit az utóbbi időben többször szóvá tettél…. az nem más, mint: Boldogság, a’la Kata.

 

„Mindenki, aki besétál az életedbe, megtanít valamire. Még akkor is tanítanak téged, ha az agyadra mennek, mert ilyenkor megmutatják határaidat.” (A. Matthews)

Jó ideje vallom, hogy semmi sem történik ok nélkül. Csak gyakran figyelmen kívül hagyjuk a sorozatosan kapott kis „jeleket, jelzéseket”. Mit sem törődve velük „éljük” a mindennapokat, bosszankodva a „már megint ugyan az a nóta” vagy a „csak én lehetek ilyen szerencsétlen” érzések felett. Sokszor ugyanazokat a hibákat követjük el, ugyanazon gödörbe lépünk újra és újra, de képtelenek vagyunk ezt észrevenni. Naponta többször is feltesszük magunknak a nagy kérdést: Miért éppen velem történik mindez?

„HOGY BÁRMIT BEHOZZ AZ ÉLETEDBE, KÉPZELD AZT, HOGY MÁR ITT VAN.”

Nincs két azonos élettel, úttal rendelkező ember. S éppen ezért hiszem, hogy minden egyes embernek más és más, senkiével nem egyező, tanulandó leckéi vannak. S ezeket a leckéket a Sors újra és újra feltálalja elénk, mindaddig, míg rá nem ébredünk a vétett hibákra, s azokat nem igyekszünk kijavítani. Magamból kiindulva….. hosszú-hosszú évek óta vegetálok, emészt az egyedüllét, gyötör az érzés, hogy felesleges vagyok, hogy semmi éremlegeset nem hagyok magam után. Teszem ezt akkor is, ha a kívül állók szemével nézve, jól érzem magam a bőrömben, ha úgy tűnik, hogy önfeledt nevetésre vagyok képes. De ettől még űr van az életem egy igen jelentős fejezetében. Aztán egy pont olyan napon, mint minden más nap, a Sors úgy döntött tesztel, hogy próbára tesz: megtanultam e végre a leckét, okultam e a sorozatosan elkövetett hibáimból. Elém tett egy lehetőséget, kíváncsian várva, hogy képes vagyok e észrevenni benne a jót, a szépet, egy teljesebb jövő lehetőségét. A Sors azt sugallta: most megmutatom neked, hogy élhetnél akár így is…. vegetálás mentesen…. boldogan…. egy teljesebb életet. De ehhez félre kellett tennem sok-sok kemény önkritikát, meg kellett szabadulnom több, magamnak bebeszélt, olykor talán téves eszmét, el kellett hitetnem magammal, hogy nem vagyok sem szellemi selejt, sem felesleges ember. Igen nehéz harc volt ez önmagammal szemben. Már nem kattogok azon, hogy végleg kiszállok az élet körhintájából, hogy jobb lenne az Életnek nélkülem és nekem is nélküle. Végre tisztában vagyok vele, hogy mit akarok, látom a célomat és értelmet kapott a létezésem, s vele együtt az előző 20 év kínlódása, pokla, kudarcai és hiábavalósága is. Ez a lecke belém égett…. megszenvedtem. Nehéz fejű, konokul makacs nebulónak ítéltettem, de végre valahára beértem. A Sors érettségi vizsgáján átmentem. És végre…. BOLDOG VAGYOK!

„Szeretnénk hinni, hogy amit csinálunk, nagyon fontos. Hogy az emberek lesik minden szavunkat. Hogy érdekli őket, amit gondolunk. Az igazság az, hogy már akkor szerencsés vagy, ha legalább néha valakit, bárkit, kicsit fel tudsz vidítani. Ezután már csak az a kérdés, kiket engedsz be az életedbe.”

(2017.11.06.)