Akik ismernek, tudják rólam, szívesen beszélgetek, akár alig ismerősökkel is. Hiszem, hogy minden egyes párbeszéd, beszélgetés ad valami pluszt, új ismeretet, tapasztalatot.
„Hol vannak ezek az emberek, amikor nem a Facebookon? Miért nincs közöttük néhány, aki nemcsak csetelni, hanem beszélgetni is szeretne? Hogy volt ez régen?” (Sándor Anikó)
Pár nappal ezelőtt, a szokásos reggeli rohanásban itthon felejtettem a telefonomat. Útközben villant be a feledékenységem, s vissza kellett fordulnom „okoskáért”. Munkába menet azon kattogtam, hogy milyen volt az élet az agyas, mindent tudó kütyük előtt, hogyan voltunk képesek életben maradni nélkülük.
ANTIDEPRESSZÁNSOK?! REMEK MEGOLDÁS A PROBLÉMÁKRA! BÁR, EGYSZERŰBB LENNE BESZÉLGETNI RÓLUK.
Néhány hete a kommunikáció elégtelensége miatt veszteség ért. Magánéleti veszteség. Ennek okán azon gondolkodtam, hogy felgyorsult világunkban lassan már a „legértékesebb” feliratú oszlopba kerül a beszélgetés. Az igazi, verbális, „face to face” kommunikáció. Amikor gyerek voltam a szüleim meséltek…. meséket, vidám történeteket a saját életükből. És igyekeztek bevonni bennünket, gyereket is a történet folyamatába. Amikor gyerek voltam, a távol élő barátokkal, rokonokkal levél által tartottuk a kapcsolatot. Igazi, kézzel írt, időt igénylő levéllel. (Ami engem illet, igen kiterjedt levelezést folytattam, határon belül és kívül. Magam sem értem, hogy volt rá időm, energiám.) A suli társakkal, barátokkal sokat lógtunk együtt. No, nem úgy, mint ahogy azt manapság teszik az ifjak. Semmi nagy felhajtás. Valakinél összegyűltünk, anyuka-apuka szendókkal, üdítőkkel terített asztallal a kertben, várta a csapatot. És mi beszélgettünk, sztorizgattunk, röhögtünk. Max. egy magnó szolgáltatta a zenei aláfestést, de semmi más… okos kütyü mentes, igazi beszélgetés volt. Középiskolai magyar tanárom szokása volt, hogy házi feladatnak szabad stílusban megírt értekezések írását adta fel, amit az órán, felolvasást követően vitára bocsátottunk, ízekre szedtünk, „like”-oltunk vagy lehúztunk. Beszélgettünk. Vitatkoztunk. Érveket sorakoztattunk fel. Kommunikáltunk. Higgadtan. Szenvedélyesen. Lázadozva. Ki-ki vérmérséklete szerint. Bár soha nem volt gondom a beszéd terén, de úgy vélem, hogy ezek mind segítettek abban, hogy szóban és írásban egyaránt magabiztosabbá váljak, hogy a gondolataimat képes legyek megosztani másokkal, hogy az érzéseimet, a véleményemet formába öntve tálaljam, továbbítsam.
Időközben a világ, az élet alaposan felgyorsult, a technika még inkább átszövi a hétköznapi életünket is. Lassan már létezni sem tudunk a sok-sok „okoska” nélkül. Internet által közöljük a világgal, hogy kapcsolatban vagyunk….. mail-ben szakítunk….. sms-ben nyilvánítunk részvétet vagy gratulálunk egy baba születésekor….. személytelenül, kényelmesen. Kicsit olyan ez, mintha gyávák lennénk, félnénk a másik szemébe nézni, tartanánk a másik érzelmi reakciójától, mintha menekülnénk az esetleges kérdések, a felelősségre vonás elől…. és vitathatatlan az is, hogy így 1-2 perc alatt letudva az, amit anno…. amikor még az emberek igazi beszélgetést folytattak, idő igényesebb volt…. nem voltunk restek időt szánni a másikra, az örömére, a gondjára….
Gondolj csak bele! Mennyivel őszintébb úgy vigasztalni, hogy közben átöleled a másik vállát. Mennyivel esik jobban az a gratuláció, amikor kezet fognak veled, amikor megveregetik a vállad, nem csak egy szánalmas sms-t kapsz, hogy „gratulálok!”. Hiszem, hogy olykor lélektelen, rohanó világunkban sok-sok (bár korántsem mind) emberi kapcsolat, házasság megmenthető, munkahelyi konfliktus megoldható lenne, ha hajlandóak volnánk: beszélgetni, meghallgatni, tolerálni….a másikat, a másik véleményét, már a felhők megjelenésekor, nem megvárva a pusztító vihar kitörését, amikor már csak vesztesek és veszteségek maradnak hátra.
Szóval…. beszélgetésre fel! Hidd el, megéri időt szánni rá!
(2018.07.08.)