„Figyeld meg, egy vidám arc milyen édesen vonzó tud lenni; bár nem mindig mosolyog, de boldog és derűs. „ (O. W. Holmes)

Volt egyszer egy lány. Igazi kis vadóc, jókedvű, semmitől meg nem hátráló volt, csupa játék és élet, egyes művészetekben igen tehetséges. Vibrált körülötte a levegő, hiába igyekezett meghúzni magát, valahogy mindig a társaság középpontja lett….. a sok lököttségével, a nevetésre csábító dumájával. Akkoriban mindenki borítékolta számára a szakmai sikert, a nagy családot, a szerelmet, a sírig tartó mosolyt az arcán….. a boldog életet.

„SOHA NE ENGEDD, HOGY VALAKI NE LEGYEN BOLDOGABB A VELED VALÓ TALÁLKOZÁS UTÁN, MINT ELŐTTE.”

De az életnél nagyobb és trükkösebb forgatókönyv írót, még a sokat látott Hollywoodban sem ismernek. A lány hallgatott a családjára és a (talán) születése óta dédelgetett vágyát, álmát, célját, azt, amire mindent beleadva készült…. a színészi pályát sutba dobta és egy más világ felé engedte magát kormányozni. De a sors nem mindig tolerálja és jutalmazza a kényszerített pályát. A lány az egyetem elkezdése után pár héttel rádöbbent, hogy ez a világ számára idegen, nem itt a helye. És innentől kezdve minden, évről évre rosszabb lett. Egyik ballépést követte a másik baklövés. Egyik gödörből ki, a másikba be. És a gödrök egyre mélyebbek voltak, s a lány egyre több időt töltött a gödör mélyén és egyre nehezebben kecmergett ki belőle. A lány csak mosolygott. Mindig. Megtanulta elég korán, hogy kifelé a mosoly, befelé a küzdelem, a könnyek. Apai nagymamája azt tanította neki még egészen kicsi korában, hogy ne adja meg senkinek sem azt az örömöt, hogy szánakozzon rajta. A lány ennek szellemében emelt fővel, talpig mosolyban járt. S csak egy igen szűk kör ismerte a titkát, a démonjaival való küzdelmet, a kétségbeesést….
Hogy siklik ennyire félre egy élet? Miért van az, hogy bár megteszel mindent, mire csak képes vagy, hogy az életed valóban élet legyen, és olyan, amilyet terveztél, kívántál magadnak… mégis megrekedsz …. először elillan a határozottságod, majd megtörik az optimizmusod és végül szép lassan haldoklani kezd a lelked, az életed vegetálássá alakul át. Hiába segítesz másokon, hiába küldesz egy dicsérő mondatot, egy bátorító mosolyt…. örömmel tölt el kis időre, de nem tesz boldoggá. Minden reggel azzal a tudattal ébredsz, hogy „a mai nap… egy reményteli, új kezdet reggele ……a mai nap új lehetőségeket ad…..hogy boldog legyél, hogy ez a mai reggel az előszobája a határtalan lehetőségeknek.”. De semmi sem lett jobb, boldogabb, élhetőbb, hiába éltél a lehetőségekkel., hiába voltál türelmes, adtál időt a változásokra. Kíváncsi vagyok, vajon hol lehet most az a lány a határtalan életkedvével, a széles mosolyával, a mélységektől és hegyektől meg nem torpanásával? Ő vajon mit tenne?

„A boldogság gyakran egy olyan ajtón szökik be életünkbe, melyről nem is gondoltuk, hogy nyitva maradt.” (J. Barrymore) … ezt az ajtót keresem….., de sehol nem lelem.

(2017.05.22.)