A mai soraim személyes indíttatásból születtek. Érzelmek kavarognak bennem és írnom kell …. mielőtt teljesen felemésztenek az érzések…. a könnyek, a magány, a csend, a szomorúság….

“Sohasem veszíthetjük el, amiben egyszer örömünket leltük. Mindazok, akiket mélyen szeretünk, részünkké válnak.” (Helen Keller)

Hosszú időn át reggelente úgy ébredtem fel, hogy kerestem valami szépet, kellemeset…. egy megélt pillanatot, egy pozitív gondolatot, egy számomra kedves arcot az emlékeim csarnokában…..valamit, ami erősítette bennem az érzést, hogy azon a reggelen is érdemes felkelni, az a nap is tartogat számomra valami csodát…. valamit, amiért érdemes végigcsinálni az élet nevű, nagy-nagy játékot, akár borús napokon is.

ÁRNYÉK – NAPOS OLDAL

Drága, apai nagymamám mostanában bánatosan fogja a fejét ott fenn a felhők felett… Értetlenül forgatja hatalmas zöld szemeit…. S nem érti mi történt Kata nevű unokájával. Nem érti hová tűnt az a fékezhetetlen jókedvű, szabad szájú és szabad szellemű, legyűrhetetlen akadályokat nem ismerő, örökmozgó, társasági ember, akit annyira imádott egész életében. Sokszor, nagyon sokszor eszembe jut Mama és hiányzik. Nagyon hiányzik a türelme, az odaadó figyelme, a soha el nem fogyó szeretete és…. igen, nagy szükségem volna a bölcs tanácsaira, meglátásaira. Mindarra, amiben jó ideje nincs részem. Próbálom ezek hiánya okozta űrt más, hasznos, vagy kellemes dolgokkal, elfoglaltságokkal betölteni, de…..nem lehet. Hiszen, ha valaki a tengert imádja, szeretné látni, nem kárpótolható egy kosár eperrel. Igaz?!
Ritkák manapság a jó emberi kapcsolatok. Félünk. Te is. Én is. Mindenki. A jó kapcsolatokhoz kellő bátorság, nyitottság kell. Nyitni pedig csak akkor tudunk, ha nem félünk kiadni magunkat, életünk titkos kis kódjait. Hiszen e nélkül mit sem ér az egész. De a túl sok csalódás, a szerzett lelki sebek, a bizalmatlanság, a mindennapok rohanása és …. igen, olykor a hitünk elvesztése, ezt nagyon megnehezíti. Ilyenkor kell az az őszinte valaki, akit mérges kutyákkal sem lehet elkergetni mellőled, mert szavak nélkül is érzi, hogy bajban vagy, hogy segítségre, támaszra van szükséged. Sokszor csak meghallgat, figyelmesen, türelmesen. Vagy szeretettel átölel, míg kisírod magad, s megnyugszol. Olykor határozottan kézen ragad és tiltakozásod ellenére is elráncigál sétálni a tavaszi napsütésben, hogy kiszellőztesd a fejedben kavargó gondolatokat….. én már elveszítettem azokat, akik képesek voltak szeretetük minden erejével kirángatni az árnyékból, az élet napos oldalára. De talán neked, még nem késő. Engedd, hogy átöleljenek, kezedet fogva a napfényre vezessenek.

“Légy hasonló az égen szálló madárhoz…, aki a törékeny gallyon megpihenve átéli az alatta tátongó mélységet, mégis vígan énekel, mert bízik szárnyi erejében.” (Victor Hugo)

(2014.04.15.)