Utálok búcsúzkodni! Mert… szóval az alábbi sorokkal szeretném az életem értelmét útnak bocsátani, sikert és kellő kitartást kívánni neki…. határtalan és feltétlen szeretettel.

 

„Hús a húsomból, vér a véremből, csillogó érték szürke létemből,
fénylő kincsem, mit e világra hoztam, drága gyöngyömnek kagylója voltam.” (Horváth Piroska)

Mit érezhet a madármama, amikor a védelmet nyújtó fészek, puha öleléséből a fiókák kiröppennek, A nekivágnak saját életük átszelésének? Alig egy órája kóstoltam bele ebbe az öröm-aggódás-szurkolás-büszkeség koktélba. Kiröppent, az én (egykor) kicsikém is…. elkezdi a saját útját járni…. kipróbálni a nagybetűs életet…. Apukájával, bár egymástól külön-külön, de ott vagyunk a háttérben, a kifeszített védőhálóval. Emlékszem az én nagy kalandomra az önállósággal. Teli voltam lelkesedéssel, energiával, minden egyes reggel egy csoda volt számomra, s alig vártam, hogy a munkahelyemen lehessek, dolgozhassak, új feladatok elvégzésével bizonyítsak…. És most széles mosollyal a képemen eszembe jutott, amikor az első fizetésemet tartottam a kezemben. Istenem! Boldog és büszke voltam! Az én, saját keresetem, amiért én dolgoztam meg. Még arra is emlékszem, hogy elhatároztam, minden hónapban két könyvet és egy pulóvert vehetek magamnak, a többit elteszem (no, igen, akkor még a könyvek is elérhető árakon mozogtak és igen… a szülői házban lakva könnyebb volt takarékoskodni is).

„SIMOGASD MEG BUKSIM, ÖLELJ ÁT, HA FÉLEK, ÓVJAD LÉPTEM, NEHOGY ROSSZUL LÉPJEK!”

Azt gondolom, a szülői aggódás, féltés csak a szív dobbanásával együtt érhet véget. Vagy talán akkor sem? Itt ülök, kettesben a gondolataimmal. Helyet kér számtalan kérdés. Minden tőlem telhetőt megadtam neki és megtettem érte? A bajban támasza tudtam lenni? Amikor maga alatt volt, kellő vigaszt tudtam nyújtani neki? A szeretet, amivel körbeveszem, vajon elegendő? Vagy talán fullasztóan sok? Vajon jó anya voltam és vagyok? A választ csak ő tudja, de…. én viszont érzem, megérzem, bármi is legyen. Tudom, hogy ritka erős és szoros kötelék a miénk, átvészeltünk viharos időket, túléltünk drámai időszakokat, együtt szenvedtük meg és egymást húzva, biztatva másztunk ki a szakadékból. Több fájdalom volt közös életünk során, mint boldogság, de….. emiatt különleges vendégként kezeljük az örömteli pillanatokat, nagy becsben tartjuk a közös programokat.
Cica! Remélem a makacs kitartásodat (pici korodban olykor az őrületbe kergettél vele) jól kamatoztatod majd a munkában, a szakmai fejlődésben, az önálló életedben. És ne szegje kedved semmi, mert tudod…. kudarc nincs, csak kihívások, melyeknek olykor többször is neki kell futni, hogy legyűrjük. Én csak tudom! Hiszen az anyukád vagyok! Büszke anyukád! Sok sikert kívánok kicsi!

„Szívemben a helyed, ez nem lehet másképp; mindig Veled leszek, mint fénnyel az árnyék.
Mint árnyék a fénnyel, én ott leszek Veled, szívem melegével óvlak, ha engeded.”

(2016.01.06.)